re-patterning

Posted on July 22, 2014 by escuchavital
Burn out. A burn out, kiégés vagy idegösszeroppanás (mert szerintem ez a kettő édestestvér) – olyan, mint egy kiszáradt folyómeder fenekén ücsörögni, mozdulatlanul, köveket piszkálgatva, de teljesen érdektelenül. Minden mindegy. Apátia. Nem számít, mi hogy lesz. De közben lényegében bármin elsírod magad. Az öröm forrása kiszárad, a halálos fáradtság – lélekben, szívben – kihat a testre is; az egész napot átlengi valami ködös szomorúság, hogy az egésznek semmi értelme. De nem depresszió. A depresszió egy nyákos-taknyos valami (Miyazaki – A vándorló palota c. filmjében szuperül van ábrázolva egy zöld taknyos akármivel ami  csöpög az emberből…).

A burn out ezzel szemben olyan, mint a kiégett tűzrakóhely hamuval tele. Nincs tovább, nincs miért tovább menni, nincs erő tovább menni. Zéró motiváció. Zéró érdeklődés mások iránt. Alvásprobléma. Étvágytalanság. Zéró stressztűrő képesség. Egyedüllét érzése, vagy inkább elszakítottság, mintha egy üvegfalon át szemlélnéd a mindennapokat, a többieket, akik vígan élik világukat. Bizalmatlanság. 
Szép lassan, lépésről lépésre lehet kijönni. Fényt, meleget, csobogó vizeket találni, és életörömöt, úgy általában. Újrahúzni az élet mintázatát (re-patterning), mert láthatólag ami eddig volt, az nem működött, vagyis már nem működik. Újra tanulni magamat. Hogy vannak, lehetnek vágyaim. Akár egy adott ételre, sétára, könyvre vágyom – apró, pici vágyak, manóléptek a napfény felé. Mire vágyik a testem? Mi a jó neki? Mi a jó nekem? Hol hagytam el a motivációm? Mi történt, és leginkább, mikor történt? Nem most. Már nagyon hosszú ideje történik. 
Coach-csal dolgozni. Önfelfedezés. Ki vagyok én? És mit akarok az élettől? Ó, hogy ez milyen fantasztikus, hogy egyáltalában tudok akarni bármit, ami mosolyt ad az arcomra, a szívbe. Újra megtanulni szeretni az életet, az életben levést, hagyni hogy a barátok felkaroljanak és megölelgessenek, abbahagyni a megfeleléseket, kimondani – bármi van, kimondani, kiállni magamért. Őszintébben, mint valaha. Az egyetlen esélyem a felépülésre, ha magamat adom – és a hagyom, hogy legyek, aki vagyok. De ki vagyok én? Már nem ismerem magam. És egyáltalán, mit kezdjek magammal az életemben? Hol dolgozzak, ahol úgy érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok? 
Felépülés. Nem ismerek magamra. Új vagyok. Valami lepattant, átformálódott, csodálatos kis zöld kertem, lugasom van, madarak szállnak reggel a kerti asztalra csipegetni az este ottfelejtett morzsáit. Fűszag és felhőjárás. Pihenés. És az életem négy sarka nyolcfelé mozdult közben, vagy valahogy így. 
Az egyetlen lehetséges dolog, amit tehettem, és minden nap tanulom, az az, hogy a bizonytalanságban élek, nincs más bizonyosság, mint a talaj  a talpam alatt, és hogy reggel felkelek – és kidob az ágy! Korán. Micsoda mélységes változás ez a belső ciklusokban. Minden nap újra és újra lemondani a félelemről, visszarántani magam a jelenbe – nem, nem tudom, nem tudhatom mi lesz a jövőben! Azt tudom, hogy magamat többet nem adhatom fel, az ész-döntés mellé kell a szív-döntés is, az nem elegendő, hogy valamit meg tudok csinálni, ha nem ad örömet és kiteljesedést az elvégzése. Drága iránytű, legbelsőbb álmok. Milyen elképesztően nehéz leásni a vágyak mélyéig, a kiszáradt patak alatti folyóig… de van ott folyó, mély, tápláló, sötétkék. 
Letenni a régi mintát – hogy helyesen tegyek dolgokat! Ehelyett: igazul. Tévedhetek. Hibázhatok. És ez is teljesen rendben van. Hogy valamit nem jól csinálok… de igazul teszem, őszintén, és a legjobb tudásommal. Igazan. 
Bátorság! Bátorság nélkül nem megy. A változás. A régi lefoszlik, eltűnik, és kell az az űr, az a belső tér, ahova beáramolhat az új. Azt hittem már sikerült ezt a teret megteremtenem jó két éve lassan.. de nem, egészen eddig, amíg el nem apadt minden tápláló forrás, amíg el nem fogadtam, hogy mennyire rosszul vagyok, mennyire kitértem önmagamból, mennyire képtelen vagyok akár egyetlen botot is elmozdítani, ameddig el nem jutottam a legmélyebb mélység legutolsó centijéig nem tudott megtörténni a változás. Most egy hónap távlatból látom, érzem, mekkora ürességbe kerültem akkor, és hogy hogyan lett egyik percről a másikra valósággá az, hogy itt van az ideje életbevágó történéseknek. Már nem kerestem őket. Elfogadtam, hogy én is érezhetem magam ennyire rosszul, ami a legdurvább felismerés volt. Kudarc-élmény. De elfogadtam. Ez volt a legnehezebb. Aztán minden jóra fordult… illetve fordul még mindig, talán a félúton már túl vagyok, de még nem vagyok biztos benne. 
A változásra egyetlen pillanatban döbbenünk rá, viszont olykor évtizedekig tart a megágyazás vagy előkészítés fázisa. Hamvas. Menni a félelem felé, arra, amitől félek, mert ott van az üdvöm (campbell-i értelemben vett üdv-öm). Egy ilyen ősi félelem bennem a bizonytalanság. Talán benned is. Most mégis a bizonytalanságot választom, mert itt vagyok a legszabadabb… 
És olykor valóban a legváratlanabb pillanatban állít be a legnagyobb csoda… 
Ó, a szerelemnek minden válfaját ismerem már, azt hiszem, a plátóitól elkezdve a gyilkos önpusztító viszonzatlan őrületig. Egyet kivéve. A viszonzott, édes, egymásra találós szerelmet, amikor ott, ahol vagyok, ott van egy másik, velem, én vele… egy időben, egy lelki-érzelmi térben, egy valóságban. Kapcsolatban minden szinten. És két nap ragyog egymásra a hajnali égbolton. 
Tanulok. Csodás mesterem van. Lélegzem. Minden napnak a maga baja. Mindig éppen az aktuális lépcsőfok. Mindig csak az adott lélegzet, az adott pillanat, az adott érzés, befogadni-elengedni, hagyni az áramlást. Bizalom. Ősbizalom. Majd meglesz a föld, amin talpat vethetünk. Szerelmes vagyok. És szabad. És kell a másik tükre, hogy benne igazán megpillanthassam magam. 
Posted in alkimista, élet, életterv, üdv, Barcelona, burn out, gyógyulás, Joseph Campbell, munka, pihenés, változás | 4 Comments

a folyó, amibe harmadjára léptem*

Posted on June 15, 2014 by escuchavital
Végül is, egyszer minden félelem véget ér. Azért mégis úgy érzem magam, mint egy jégtábláról jégtáblára ugrándozó jegesmedve, aki alatt olvad a járda. Egyelőre úgy döntöttem, hogy szerencsés vagyok, nagyon szerencsés. De néha azért eszembe jut, hogy egészen biztosan nem kaptam észt amikor sorban álltam a tehetségeimért: vagyis a világban való eligazodáshoz valahogy nem vagyok elég talaj-közeli. De kezdjük az elejéről.

Köszönöm a kedvességeteket! Jól esett nagyon, hogy írtatok, hívtatok, keresetetek… jó hallani felőletek, és az is nagyon jó érzés, hogy távolból őrző szemetek simít.
Az orvos egyetértett a megállapításommal, nemcsak azzal, hogy valóban felfüggeszt jó pár napra (előzetesen 20), hanem azzal is, hogy ideje váltani, mert a jelenlegi helyzet tényleg eléggé kikészített. Még a rendelőben is elsírtam magam, amikor magyarázni próbáltam a helyzetet.
Így aztán kedd délután összepakoltam, átadtam a munkámat a főnökömnek, és eljöttem az irodából.
Innentől csupa-csupa jó dolog következett: tangó óra, jóga óra, megkaptam az új privát telefonom, így a blackberrym is pihen nemcsak én; és végre sikerült lerendeznem a vodafone-os küzdelmet is: megszüntették a vonalat, amire szerződés nélkül számláztak, s mint kiderült pénteken, amit egy üzleti hibából nyitottak meg. Ráadásul még a befizetett pénzt is vissza fogom kapni. Állítólag. A harmadik boltban, ahol voltam, volt személyes ügyfélszolgálat (jó helyen kezdtem keresni, a második boltból a közeléből oda irányítottak). Azért mennyivel könnyebb személyesen intézkedni! Mondjuk, hogy így lehetséges, és van gyümölcse és megoldása a dolognak, míg a másik esetben nincs. Persze senki sem függesztette az orromra, hogy van ilyen ügyfélszolgálat, hiába hívogattam a Vodafone telefonos ügyfélszolgálatot, ahol mindig üvöltözés volt a háttérben, rengeteg zaj, s elég érthetetlen spanyol. Outsourcing, ofkorsz.

Szombat strand, jól bekentem magam, nehogy lesüljek, hát mégis hogy mennék így hétfőn az orvosi papírért, elkezdtem aggódni, hogy túl jól fogok kinézni, mint aki nem is beteg… de azért jól még nem vagyok, nem voltam, de hát ezek a “láthatatlan” betegségek fura dolgok… mindegy.  Egyszóval valami máson kezdtem aggódni, miután a nagy ballasztot kiszórtam (napi munka, vodafone), pedig még az új helyemet is meg kell találjam…
Este international meetup, emberekkel találkozni, beszélgetni, social life-ot építeni, s a többi.

Vasárnap reggel. 8.30-ra időpontom van MRI-re, mert a térdem a tavalyi biciklis baleset óta rendetlenkedik (belső térdszalag tud fájni). Minden további egy bénasági versenybe vagy kabaréba illik.
Éjjel zuhogott, villámlott, dörgött, óriási vihar volt, kellemesen lehűlt a levegő 20-23 fokra. Cipőt vettem szandál helyett, ami még nem volt rajtam esős idő után, és gőzöm nem volt, hogy mennyire semmilyen talpa nincs, mármint csúszásgátlás szempontjából… ugye, ugye, mindig lehet valami újat tanulni…
Fontolgatom, merre induljak, végül döntök és két sarokkal később, a zebrán átmenve, épp valamin merengve a tegnapi meetup-ról, zutty, megcsúsztam, bal boka (ahh… 😦 megint) fordul, reccs, én meg zutty, átbucskáztam fejemen/oldalamon, de nem lett belőlem hatlovas hintó vagy ilyesmi. Láb – fájt. Mit tesz ilyenkor egy jóra való magyar hölgy? Anyáz, de kacifántosan. Elnézést mindenkitől, de hát ez ilyen. Fáj is, meg a fenébe is, MÁR MEGINT A BAL BOKÁM. Az hagyján, de hát épp a jobb térdemet indultam MRI felvételre vinni… mire megérkeztem a kórházba a bal bokám sokkal rosszabbul nézett ki, mint a jobb térdem. Az egyik ápolónő megjegyezte, hogy húha, ennyire még ő sem tud (szerencsétlen) lenni… Azt hiszem felvidítottam. Azért megejtettük az MRI-t mert foglalt időpont és nehéz bejutni, s ha már ott voltam, kapott egy röntgent a bal boka is, hogy gyorsabban menjen az ambuláns felvétel.. nincs törés. De a duzzanat az vetekszik (illetve vetekedett) egy kisebb barackkal.

Íme a majdnem végeredmény:





Kész szerencse, hogy ki volt festve a körmöm, nem? Már megint. Sóhaj. Ekkora balekot, mint én. A cipőfelvételnél határozottan hiányzott az ész a szertárból. Pedig halványan felbukkant egy másik cipő képe az elmémben, de túl fáradt voltam korrigálni. No de legalább abbahagyhatok MINDEN aggódást, ez így már igencsak látható baj ahhoz, hogy minden rendben legyen az orvosi papírokkal a munkáltatómnak. No comment. Tisztességes bokaficam. Ez néz ki a legrémisztőbben az összes eddigi baleset közül, így abban bízom, hogy akkor itt esett a legkisebb ártalom szegény szalagjaimon…
Egyszóval, szép tervek, sziasztok! Jógaórám: hello, jó volt veled, see you soon… Argentin tangó: oh, dear, majd igyekszem emlékezni rád… Marad a köldöknézés, álmodozás, keresgélés, mécsesfestés, segítség kérés (ahogy az ma már megtörtént egy kedves itteni ismerőstől/baráttól). Megint két mankó, megint karra gyúrok. Remélem, ezzel minden balesetet letudtam most egy jó időre, mert már nagyon unom ezt a hobbit. És tényleg, de tényleg, de tényleg arra van szükségem, hogy valaki a tenyerén hordozzon és vigyázzon rám. Úgy fest, egyedül kevés vagyok bizonyos dolgokhoz.

Nem tudom mikor és hol, egy pár hete találtam egy zseniális fotót a neten. Élő, gyönyörű, magával ragadó, van benne szenvedély, és tágasság, szabadság és kapcsolat; felvidít, megnyugtat, megmosolyogtat, erőt ad. Megmutatom nektek is (nem tudom kinek a műve, azt sem, kik vannak a képen): 
Én azt a címet adtam neki, hogy “Dance of Joy”. Hát erre gyúrok, minden értelemben.
_________________________________________________________________________
*Van az a Zen mondás, hogy egy folyóba csak egyszer lehet belelépni. Mert ugye, hiába lépsz be ugyanott, a folyó csak hömpölyög, és zúg, és ömlik (vagy csörgedezik) a tenger felé. Az már nem lesz sosem ugyanaz a folyó. Én most egyvégtében harmadjára léptem a folyómba. Bár először a Mátrában, másodszorra Zágrábban, harmadjára Barcelonában, azért ez valahol mégis ugyanaz a folyó. Ráadásul ennél jobban már a doki sem küldhet el betegszabadságra… 
Nohát akkor, az én folyóm, az én lábam, most már átkelek rajta, annyi szent.

Posted in baleset, Barcelona, jóga, munka, tánc | 1 Comment

egytől ötig

Posted on June 11, 2014 by escuchavital
egy
sosem gondoltam volna, hogy tudok “így” lenni. hogy velem is megtörténhet. hogy kicsúszni érzem a talajt a talpam alól, hogy üres vagyok, nem tudok adni, kimerültek az elemek, a vésztartalék is. beletörök már az elfogadásába is. tagadásban vagyok, mást akarok, mint ami van.

kettő
zokogok. a jógaóra végén, egyszerre csak kibuggyan az elviselhetetlen, levegőért kapkodok. összetörtem, nem vagyok jól. elfogadás. olvadok, mint egy jéghegy, és lágyulok – megtart a padló. megkönnyebbülés, így vagyok, vagyok, így is lehetek, szabad rosszul lenni, szabad összetörni, szabad kiégni. nem azért mert jó vagy rossz, hanem azért, mert ez van, és akárhogy akármennyire szajkózom magamnak a pozitív dolgokat: nem megyek semmire. új felismerés.

három
kimondom, hogy nem vagyok jól. vállalom a felismerést, elfogadom és állítom magam – ez vagyok most. nulla interperszonális tehetség, bezárt világ. apró kapaszkodók már kéznél, időbe telik, míg felhúzom majd magam. hagyom hogy legyek, hogy legyen, ami van, nem tiltakozom, és hirtelen könnyebb a súlya, megjön egy mosoly belülről, és még egy, jön egy aprócska hála, és áldás a térből, a mindenségből, Istenem, a legapróbb kegyed tenyered simítása, milyen jó, hogy vagyok. tenyereden. s milyen jó, hogy te vagy, és hogy már nem kell tartsam magam, ha nem bírom, össze is törhetek, és lesz így is valami. sejtelmek. és félelmek.

négy
pillérek, óvatosság, lassúság. újrakezdés. a jóga azért,  hogy bízzak a testemben és bízzak a központomban, magamban. oldódás, tisztulás, lazulás. a tánc azért, hogy életöröm csöppenjen a lélekbe, és hogy bízzak másokban. végre jóga, végre tánc. argentin tangó.

öt
hogy holnap mi lesz? dokihoz megyek és felfüggesztésemet kérem a munkámból egy időre, hogy újraépíthessem magam és az életemet. félek a jövőtől. a nem cselekvés elve igazából annyit tesz, hogy csak azt tegyem, ami igazán és elkerülhetetlenül szükséges. ez most pontosan úgy az, mint a következő levegővétel és a holnapi hajnal a mezőn. megyek a félelmem felé, hogy gyógyuljak.

Posted in élet, Barcelona, elengedés, Félelem, felelősség, kitartás, megértés, megismerés, nyár, pihenés, remény, ritmus, stressz, szabadság, születés | 2 Comments

Paradigmarosta

Posted on June 4, 2014 by escuchavital
Új fejezetben vagyok, és csak pislogok mint az egyszeri leveli béka, amikor szembe találja magát a gólyával. Eszembe sem jutott volna, hogy lehet másképpen is. Paradigmaváltás.

Arra azért már rájöttem, hogy valami nincs rendben. Egy jó ideje. Itt hamarosan, ha lesz időm, beiktatok majd egy-két bejegyzést a kiégésről, idegen országban egyedül élésről, és hasonló dolgokról.
A hazamenekülés nem old meg semmilyen problémát, csak elodázza azt a szembenézést, ami a hibás paradigmából ered. Jéghegyek, bazi nagy, brutális jéghegyek, és gőzöm nincs, hogy mi következik. Ja igen! Megvan. Olvadás. Ez már van, a jógán is, ahova újra járok 8 év szünet után – olvadás van és könnycsorgás.

Egy coach-al kezdtem/kezdek dolgozni, a tervem az, hogy végigkísérem itt a blogon is ezt a folyamatot. Először is azért, mert nagyon érdekel a coach szakma, másodszor, mert kíváncsi vagyok hogy tényleg sikerül-e, segít-e, egyebek.
A mai “aha” élményemhez több lépcsőn át jutottam el: többek között kiderült, hogy kedvenc munkaadóm nem számolja el a túlórákat, hiába volt még múlt évről 13 plusz napom (hétvégi és ünnepnapok és egyéb túlórák ellenértékben). A HR-es nagyon kedvesen azt állította, hogy általában a sales részlegen semmilyen másik cég sem ismeri el a túlórákat (a világ ezen csücskében). Hogy ez a szokás. Ez persze számomra ellenőrizhetetlen állítás… úgyhogy szépen megköszöntem, igyekeztem nem vicsorogni, hanem tényleg mosolyogni, miközben magamban szorgosan küldözgettem az egész bagázst a melegebb éghajlatokra. De komolyan, értem én, hogy munka, meg minden, de azért mindennek van határa. Különösen, ezzel szemben az áll, hogy teljesen természetes, ha szabadság alatt dolgozni kell, ugyan miért akadok fenn ilyesmin?!
Levélben dühöngtem, egy barátnőmnek, és a coachomnak. Hogy most mi van? Elmúlt a düh, nem megyek bele.

Mit mond erre, és az összes többi hasfájásomra a coach (még csak a legeslegelső alkalmon vagyunk túl, épp-csak helyzetfelmérés és ismerkedés)? A következőt tanácsolta: “Tartsd lenn a fejed. Fókuszálj a privát életedre. A munka csak egy út a pénzcsináláshoz.”
Ez még a fent említett beszélgetés előtt volt, tegnap. Ma este azon kapom magam, hogy jé, valami súlyos tévedésben éltem le az eddigi életemet, és hogy basszus, valami olyan családi (vagy társadalmi!) paradigmám van, ami a munkát minden fölé helyezi. Minden, értsd, minden más, ami még van az életben a munkán kívül, csak a munka után következhet fontossági sorrendben.
M U N K A.
Pedig: munka ≠ Élet. 
Ó.
Kurva nagy tantusz zuhan lefelé, és nagyot kondulva megpihen a márványpadlón.

Szóval a mai napi felismerésem az, hogy van élet a munkán kívül. És a munka nem a cél, hanem az eszköz. Már amennyiben olyan egyszerű halandó vagyok, aki semmilyen hivatással nem rendelkezik, csak próbálja kitalálni, hogy mi legyen belőle, amikor (végre) nagy lesz. Bár azt hiszem, amikor hivatásunk van, a munka akkor is inkább egy eszköz a fókuszcsoportjában elért változáshoz, amiben saját létezésünk jóváhagyását, kiteljesedését, örömét, értelmét találjuk meg. És lényegében mindenki ezt az örömet, kiteljesedést, megbékélést, hasznosságot vagy értelmet keresi… (aka Viktor Frankl, és az élet értelmére irányuló kérdés, mindenkinek a magáé).

Az egyik legnehezebben elfogadható újdonság ez nekem – már a nagymamám (apai) is borzasztó büszke volt arra, hogy a második világháború alatt összesen 8 hónapot volt munka nélkül.
Azt hiszem ilyen érzés lehet, amikor valami szentnek titulált bálvány ledől. Amikor az aranyborjúról kiderül, hogy csak a nap csillogtatta meg, réz az, no meg bálvány is, semmi köze az élet forrásához. Az egzisztenciális vákuumom tükörbe nézett és magára ismert. Képtelen vagyok a jelenleg végzett munkámmal azonosulni és azért egy bizonyos szinten túl lelkesedni. Haszontalannak érzem magam. Ki vagyok égve.
Fókuszváltást tanulok: nem a munkám határoz meg, és van életem a munkámon kívül. Középpont-váltás. Mennyit írtam már erről, s most mégis valami egészen más, új keletű, ismeretlen mélységből bukkan a felszínre. Ősgyökér, ősjéghegy. A jéghegyek anyja, ha van ilyen. Bébilépésekkel megtalálni a középpontomat, az ön-támogatás és ön-elismerés olyan módját, amely nem külső tényezőktől függ. Vagyis – ahogy a lett barátom szokta mondani – boldognak lenni a körülményektől (külső dolgok) függetlenül.

Ma valami történt, és átbillent. Jé – van, aha – van, álommegfogás van. Ízlelgetem a csillagrobbanást, és nem találok szavakat. Nem tudom, hogy hogyan lehet, kell, szabad olyan életet élni, aminek nem a feladatok, a munka, a megoldandó helyzetek és egyáltalában véve: a

f e l e l ő s s é g  

van a középpontjában. Illetve, következő kérdés, ha nem ez, akkor mi? Talán minden paradigmaváltás egy hasonló kérdéssel kezdődik. És azt hiszem, az egyik legjobb helyen vagyok, eléggé jó körülmények között, hogy életörömet, lazítást és szabad létezést tanulhassak a mediterrán életművészektől.

Posted in élet, életterv, út, Barcelona, coaching, jóga, munka, tánc, változás, Viktor Frankl | 2 Comments

fél-egész

Posted on May 22, 2014 by escuchavital
Félek a változástól. Kopogtat az ajtómon, nem is, inkább már rugdossa. Hamvas jutott eszembe megint, újra, elmaradhatatlanul. Pedig milyen régen olvastam, s mégis, négy-öt könyve itt sorakozik a polcomon, itt is, olvasatlanul is. Tartják a teret, mint a szoba négy sarka.

Nem emlékszem pontosan, hogy hol – valahol a könyvben is idéztem talán – azt írja, hogy bizonyos szentek, amikor már minden félelmüket “elfélték”, minden kihívásukat letudták az életben (ebből is látszik, hogy nem vagyok szent), akkor mindig aszerint döntöttek életük nagy kérdéseiben, hogy mitől féltek a leginkább. Arra mentek tovább, azt választották. Hogy a legkisebb setét foltocskákat is kitakaríthassák magukból. Hogy igazán átadhassák magukat.

Egyszóval a félelem hasznos, lehet iránytű is, ha ilyen extrém sportokat szeretünk. Az extrém sport azt hiszem különösen jó hasonlat, hiszen a félelmen át juthatunk be egy olyan csöndes zugba, ahol a legnagyobb béke és csönd fészkelődik sejtjeink legmélyére. Végül is minek rendezkedni be ebbe az indóházba, nem igaz? Alig 80-90 év, azt guggolva is kibírjuk… nem, nem éppen. Hát akkor hogyan? Hogyan lehet ebben az állandó változásban megtalálni azt a kapaszkodót, ami nem változik? Ki az, mi az, aki nem változik? Réges-régi zen kérdések. S a félelemről is írtam már. A bizonytalanság koráról, a 2014-es budapesti TEDxDanubia konferenciáról pedig majd fogok.

Igyekszem Hamvast követni. Mert úgy érzem, igaza van, a kincsem errefelé rejlik, minden egyes apró döntés után, a jelenben, béke van, és egyértelműség. Csak ne tekintenék ki furtonfurt a jövő felé, ahol a bizonytalanság zúzmarái borzongatják a szívem…!
A jelenben jó. Megérezni a határaimat, és tudni, mikor állni ki magam mellett – nem a másik ellen, hanem magamért. Hogy mikor elég. Még a biliborulás előtt felismerni. Hú, de nehéz!
Egy olyan világról álmodom, ahol tudjuk egymást tisztelni, mi mindannyian. Pozíciótól, születéstől, bőrszíntől, benyomásoktól, előítéletektől mentesen. Én  is hibázom, számtalanszor. S legtöbbször csak később veszem észre, hogy én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál.  Itt egy pici előítélet, ott egy kis durcásság, egy kortynyi sznobság, gondolatnyi  elidegenedés. Ble. De hátha egyszer sikerül. Mert az csodálatos. Ebbe a katyvasz mátrixba viszont rémes visszarándulni.

Végül is, az őrlődő toporgásnál rosszul dönteni is jobb. Ha a döntés előtti várakozás súlya már nem nyomja a vállakat, ott legbelül, úgy, hogy a zsigereket is összeszorítja, és préseli a tüdőt, és görbíti a hátat az a fene nagy szorongás, hogy mi legyen, merre menjek, mert senki kívülről nem tudja megmondani; szóval ha ez feloldódik, már a fél munka készen van. Nagy levegő…. végig egészen a nagylábujjakig. És kifúj. És még egy.
Ilyenkor, azt képzelem, hogy leárad a hegyről az a kicsit csípős, kora hajnali tiszta levegő, ködfoltokkal tarkítva, és megtisztít, átfúj, kisöpri belőlem a kétségeket. Menj, dönts, és élj a döntésed szerint. A többit pedig meglátod. Elég a mának a maga baja, holnap majd meglátod mit hoz a holnap. Ne félj.

Posted in Barcelona, döntés, Félelem | Leave a comment

Egytálétel

Posted on April 22, 2014 by escuchavital
Steak nap volt, életem második sikerült steakje, recept innen. Tejszínes krumplipürével. Ebédszünetben, itthon, frissiben sütve-főzve, igazán mennyei volt. S úgy, ahogy volt (nem volt nagy vagy sok) egy szál ültő helyemben: zsupsz, eltüntettem. Végül aztán csak ültem, hálásan ezért a remek ebédért, az időért, hogy haza tudtam jönni megfőzni, s hogy jól sikerült; miközben csöndesen, némi iróniával, de továbbra is hálásan konstatáltam, hogy megtanultam egy főre főzni. Pont annyit, amennyit. Ez is egy szkill.

Egyébiránt az első húsvétom Barcelonában. Tartottam attól némiképp, hogy nagyon egyedül maradok, de aztán itt, az üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malacka túr, mégis úgy esett, hogy hirtelen lett, mi szem-szájnak, s szívnek ingere volt. Már egy ideje. Már egy kiadós, jó ideje.

Tőlem nem túl messze, negyed órányi sétára van egy templom, s ott felfedeztem, hogy a szertartás spanyolul van! Igen, a Nagyheti szertartás is, és ez itt, Katalónia fővárosában mindenképpen csoda-számba megy. Ez az a templom, ahova egyszer Bukarestből hazaérve estem be, a város utolsó, este 9 órás miséjére. És ez az a templom, ahol a leginkább emberközeli, hétköznapi,  egyszerű, az emberekhez szóló pap van – mint megtudtam a nevét, Enrique. Vagyis olyan szív-közeli pap, akit kerestem…
A szertartás itt sokban más, mint otthon, van pálmaág, de klux-klux klános fehér csuklyás felvonulást nem láttam, az valahol máshol szokás. Nem volt Jeremiás siralmai, de egyébként szép volt nagyon. Húsvét vigíliáján a tűz egy kis, három lábú kemping vaslábosban lángolt, a templom nem túl nagy előterében (egy háromsávos egyirányú út robog el a bejáratánál), de pont elég volt tüzet s vizet szentelni. Ezt a misét a rangidős atya tartotta, és egy ponton, amikor az új szentelt vízzel meghintenek mindenkit, egy spriccelős flakonnal jelent meg, és mindenki nagy derültségére azzal spriccelte körbe a lelkes híveket. Nagyon szívet melengető volt ez a jelenet… S a mise után, volt itt is agapé, kaptunk csokitojást meg karra köthető kis szalagot, hogy “Christus Resurrexit”… és aztán, megindult egy beszélgetés egy argentin lánnyal, s kiderült, hogy bizony van ám itt közösségi élet, Enrique szervez kirándulástól elkezdve filmnézésen át mindenféle dolgot… Hirtelen nagyon otthon éreztem magam, s szinte megölelve. S milyen jó, hogy már azért szépen elbeszélgetek spanyolul, jól-rosszul, még akár múltidőben is. S közben arra jutottam, mint ami a viccben olyan jól meg van fogva:

Egy ember évek óta minden nap imádkozik Szent Antalhoz hogy hagy nyerje meg a lottó főnyereményt. Napról-napra térdre veti magát a szobor előtt, s úgy imádkozik: “Istenem, segíts, szent Antal, járj közben értem, kérlek, hogy megnyerhessem a lottó főnyereményt…”
Aztán egyszer egy nap a szobor megelégeli, életre kel, összeteszi a két tenyerét, és rimánkodóra fogja. “Fiam, fiam, az ég szerelmére, vedd már meg azt a lottószelvényt!”

 …
Szóval tényleg úgy van, hogy ha hajlandóak vagyunk megtenni a fele utat, akkor az Isten elénk jön a másik felén, hogy félúton találkozhassunk.
Szép húsvét volt, nagyon örülök az új ismeretségeimnek, ezek a közösségi gyökerek már nagyon fájdalmasan hiányoztak.

S végül a locsolkodás sem maradt el, itteni magyar barátokkal megosztva a ünnepet, bár a húsvét vasárnapi pikniket elmosta az eső, azért egyikük otthonában prímán meg lehetett kóstolni a finomságokat és a mindenféle házi pálinkát! Mert ugye, a hazai, az nélkülözhetetlen kelléke efféle népi vigadalmaknak.
Mert nekem mostanában az a pihenés, ha itthon maradok, Barcelonában. Annyit repkedtem és repkedek ide-oda, hogy végtelenül jól esik ez a mozdulatlan talaj a talpam alatt, részecskelassítóként végre a sok alvás, s az újra kezdett sport! Éljen az endorfin!

S itt van egy kis ajánlás is, ha szeretnétek kipróbálni némi vezetett meditációt: Deepak Chopra és Oraph Winfrey egy 21 napos meditációs utat vezetnek, ingyenesen lehet csatlakozni… és nagyon jó. Angol  nyelvtanfolyamnak is kitűnő! 🙂 Különösen munkahelyi kiégésre nagyon jó, amiből nekem most inkább több van, mint kevesebb, oly sok, hogy néha legszívesebben felállnék és kisétálnék. Ma jeleztem az felettem lévő első lépcsőfokomnak, hogy szeretnék elmenni egy hónap szabadságra, amint lehet — lehetséges, hogy három hetet megkapok. Erről majd máskor… Vagy talán nincs is erről mit mondanom. Jól jönne lassan az a sabbatikus év… Ehhez még igen sok kéteuróst kell a malacperselybe potyogtatni. De előbb-utóbb. Az éppen aktuális álom. Mindig kell valami.

Hát ez történt húsvétkor Barcelonában… igazából remek húsvét volt. Volt benne csöndes egyedüllét is, gyász, és Húsvét vigíliájakor megfordult a világ, feltámadt, mint Krisztus, és hirtelen közösségben találtam magam, barátok közt. Csodálatos melegség.
S közben végig azon merengtem, hogy milyen elhagyatottak lehetünk Isten nélkül, hiszen három napot sem bírunk ki liturgia nélkül, Krisztus nélkül, vigília misét tartunk, pedig onnan azért még van egy fél éj addig a vasárnap reggelig. Egyébként ez a templom, ahol voltam, az itteni Ukrán gyülekezetnek is otthont ad, s szépen, gyönyörűen fel volt díszítve a keleti egyház liturgiájának megfelelően.. csodaszép volt. S különleges év az idei, mert most egy időre esett mindkét egyházban a húsvét ünnepe. Hamarosan, érkeznek a fotók, nem ígérem, inkább egyszer csak itt lesz, meglátjátok. Mi más? Hmm…

… amióta tavaszodik, néha váratlanul valami virágillat bukkan fel a lakásban, leginkább tulipán (a kedvencem). Talán a küszöb alatt szökik be, vagy az angyalok hozzák fáradtságos útjaikról.

Posted in étel, barátok, Barcelona, béke, Deepak & Oraph, Húsvét, ima, meditáció, pihenés, tavasz | Leave a comment

Tranzit

Posted on April 8, 2014 by escuchavital
Tudok futni.
Egy fél évvel ezelőtt szakadt ínszalag esetében ez egy óriási hír.
Sőt, másodszorra futottam az elmúlt tíz napban, óvatosan, lassan, kocogósan, de felüdülve és boldogan.

Bábeli nyelvek kakofóniája Bécsben, ahol újra reptereztem, Budapestről busszal. Nem volt kedvem átszállni.
Villám-otthon-látogatás, szavazással és munkával egybekötve. Lassan megszokom, hogy itt vagyok. Mármint a tranzitban. Egyre inkább. Azt hiszem ezért a nagy hallgatás. Nincsenek hírek, mégis minden nap a maga valóságában hír, egyszerűen azzal, ahogy van és lepereg.
Folytonos váltakozás, apróságok: továbbképzésen vagyok, azt tanulom, hogyan lehet, kell, érdemes – élvezni az életet. Beleélődni a mindennapokba, és jelen lenni benne. Azt tanulom, hogyan szeressem azt, amit csinálok, amivel a megélhetésem keresem, hogyan álmodjam tovább az életem, hogyan engedjem ki a kezem közül az irányítást, és bízzam rá magam Istenre.
Mostanában a munkám emlékeztet minden pillanatban, hogy teljes egészében az Ő tenyerében vagyunk mindannyian: én a magam részéről mindent megtettem, amit tudtam, azért, hogy valami létrejöhessen, és most jön az a dimenziómozdulat, vagy ahogy Kierkegard nevezi a Hit Lovagjának akcióját a Félelem és Reszketés című művében, a dimenzióugrás, hogy Rábízom az ügyet, és felismerem és elengedem, és rábízom magam. És élvezem azt a szabadságot, amit ez a végtelen bizonytalanság ad.
Végül is, ha bele tudok lazítani a kontroll hiányába, akkor az valami nagyon nagy biztonság a bizonytalanságban: ebből még bármi lehet. Nincs elvárás. Remény – lehet, az van. De ennél többet nem tehetek, józannak kell maradni. Bármi lehet.

Visszajövök, visszaszokok, írok újra, ahogy üveg-festek is, és még sok kicsi apró dolog érlelődik a hallgatás leple alatt.
Vers-ihelt csak otthon. Egyelőre. Biztos a hazai levegő… a határ-élet, az ismeretlen-ismerős háttérzaj, a házfalak suttogása a szélben, a porladó vakolat, a gesztenyefák levélbimbói, napsütés, csípős április szél…
Tranzit. És az anyanyelv. És az emlékek. És az új élet.

Itt is, ott is, itt sem, ott sem… ez a tranzit-érzés.
És ez az a tavasz, amit hiányzik, hiába van itt zöld papagáj, narancsillat, és tengerpart… a gesztenyefa és a rigók, és ez a bolondos április, amikor még a Duna is kék.

Több fotót hozok majd mostantól, ha sikerül, és csinálok egy aloldalt is az üvegfestős munkáknak. Mert miért ne :).

Posted in üveg, festés, Isten, nyelvek, sport, tranzit | Leave a comment

Napsütés, avagy x=2. TED

Posted on February 10, 2014 by escuchavital
Ma reggel úgy ébredtem, hogy ma van az új életem első napja.
Tény, hogy hosszú hetek óta nem éreztem magam olyan energikusnak, vidámnak, frissnek – és őrültnek – mint ma.
Ez a TED egy őrült dolog: de nagyon sok mindenre megtanít. (Nem ettől vagyok energikus, de az energiám kifejezetten sokat segít a sikeres felkészülésben. Például hogy az andorrai kirándulás helyett itthon maradtam, külön jót tett, hétvégén még fájt a torkom).

Kikelet van, kikelet, süt bennem a nap. Tök vicces, de komolyan így van, így érzem.

Azt hiszem, a végkifejlettől függetlenül már azért is hálás vagyok a TED-nek, mert újra lehetőséget kaptam hogy használjam a kis kreatív izmaimat egy adott cél érdekében (amit én választottam, mint a könyvírást), és újra és újra azért küszködjek és feszüljek, hogy meghaladhassam a már ismert határaimat. Ez mindig fantasztikus érzés, csak a legtöbbször elfelejtem közben élvezni. Most szólok, hogy közben is jó.

Másodszorra összeállt egy olyan kép, ami az elmúlt 24 évem kulcsa, valahogy úgy, mint amikor a matek feladatok x, y, z és egyéb ismeretlenes egyenleteiben addig addig egyszerűsítjük a komplex kijelentéseket, míg végre eljutunk oda, hogy a = a, vagy x = 2. Szerintem Douglas Adamsnek lehetett ilyen AHA élménye a 42. Tudjátok. AHA = 42 = az élet, a világmindenség, meg minden. Van kérdés?

Szóval hátralévő életem első napja ebben az új életben, remekül telt. Volt fenn, és volt lenn, meg erre, meg arra, de valahogy ez a napsütés a középpontban nagyon magával ragadó, és mindig azt hiszem, hogy kint van a nagy fény, pedig itt bent.

Posted in Douglas Adams, TED | Leave a comment

TED – kikelet

Posted on February 7, 2014 by escuchavital
Az elmúlt hetek alatt arra a megállapításra jutottam, hogy nagyjából ezerszer nehezebb megírni egy jó, ütős, izgalmas 5 PERCES előadást, mint egy kétórásat. Közeleg a főpróba és a az előadás napja is…
Ráadásul az előző hetet jobb híján ágyban töltöttem, s így tettem ezen a héten is, hogy teljes legyen a gyógyulás. Sinusitis becses magyar neve: homloküreg gyulladás. A fejembe szállt a sok utazás, beleragasztotta a náthát a megfázva repkedés. Most már azért majdnem minden teljesen jó.

Barcelonában továbbra is 8-12 fok van, szeles idő, eső és napsütés váltogatja egymást, én főként belülről követem ezt, a kis barlangomból. Teljes barlangi medve állapotban vagyok, pedig lassan ideje kiszimatolni a közelgő tavaszba, és felpezsdülni, megifjodni az illatáradatban és napfényben…
Nagyon régen nem voltam ennyit egyedül, talán még sosem, mint az elmúlt négy-öt hónapban – főként ugye, a boka balesetek miatt, aztán most még ez a két hét, mint egy záróakkord egy nagy szimfóniában. Sok mindenre jó az egyedüllét, többek között mostanra “elvadultam” és szépen fokozatosan kell magamat újra visszaszelídíteni az irodába, a társaságokba, emberek közé szocializálódni. A tétlenség látszólagos, a mélyben továbbra is rengeteg dolog forog és körböl és korrong és kucorodik erre-arra. Mint egy mag a földben, kikelet előtt, amikor kitör a csíra a maghéj alól, és nekiindul az ég felé.

Tehát egy TED-re (is) készülök, otthon, egy öt perces kis ütős beszédre, egy számomra fontos témáról. Ha még nem hallottatok róla, katt ide, vagy ide.
Az egyik kedvenc előadásom pedig az, amit Brené Brown tartott a sebezhetőség erejéről (Power of Vulnerability), vagy Jill Boyle Taylor agykutató a saját agyvérzéséről, felépülése után (My stroke of Insight). Mindkét beszédnél tudtok feliratokat választani, magyar is van.

Posted in Barcelona, csönd, gyógyulás, TED | Leave a comment

2014

Posted on January 6, 2014 by escuchavital
Racionálisan nem tudom, és nem is akarom megmagyarázni: egyszerűen csak sokkal jobban tetszik ez az évszám, mint a tavalyi.
2014. Barátságos, meleg, benne van minden, ami igazán fontos – az alkotóerők, a női titokzatosság, a férfierő, az égi védettség, a világ és a mértékletesség vagy művészetek. Otthonos, a legelső pillanatától kezdve – bízom benne, hogy így marad az utolsóig!

Ebben az évben leszek 33 éves, oda-vissza ugyanaz, ráadásul a bizonyos Krisztusi kor. Nem mondom, hogy eddig rossz lett volna, de azért mégis, várom ezt az évfordulót. Megújulást érzek, korszak-lezárást… ősi, elfedett dobok bőrre feszült tam-tamját csontjaim mélyén. Valami, ami még sosem volt, valami új, valami tavaszi bolondság, élet a maga teljességében, frissesség, kinyílás.
A “jó idebenn”. Jó megérkezni. Hosszú, nagyon hosszú úton jöttem ide, de most megérkeztem.

Változást érzek, nagy változást, újra… belső rendeződés után nagytakarítás, és ablakok szélesre tárása. Minden mindennel összhangban, mondhatni hogy tökéletes FLOW élmény – de éppen most olvasom Csíkszentmihályi jeles művét, és mivel még csak a könyv elején járok, nem vagyok biztos abban, hogy megfelelően alkalmazom a FLOW kifejezést. De valami ilyesmi. Minden szép sorjában, a múlt év minden betegségével és viszontagságával, a baleseteken át a főnököm leváltásáig (idén januártól sajnos már nem a főnököm, pedig remekül tudtunk együtt dolgozni). Minden a helyén van, mindennek jelentősége van, és minden úgy jó, ahogy van (volt).

Az otthon, Budapesten töltött két hétből megint csak sokan kimaradtak… egyszerűen nem elég ennyi idő (főként a családi ünnep miatt), hogy mindenkivel találkozni tudjak, akivel szeretnék. Viszont ezúttal én benne voltam magamnak, teljes egészében, full service, teljes belső generál, átkalibrálás, megbékélés, elengedés, megérkezés, béke.
A könyvemben is írtam már a családállításról. A két ünnep között ezt egy meseterápiával alkalmazó állításra mentem el, amely két napig tartott. Körutazás a lélek belső bugyraiba :). A metódus neve pontosabban ilyesmi: transzcendentális mese-utazás. Elképesztően jó volt.
Eddig is úgy gondoltam, hogy egy családállítás az bizony sok-sok mindenkinek nagyon jót tenne, most pedig egyenesen meg vagyok róla győződve. A magam békés módján persze, senkit nem akarok meggyőzni, hiszen erre senkit nem lehet kényszeríteni, ezt mindenki vagy bevállalja magának, vagy nem. A legerősebb élményem (vagy felismerésem, ha úgy tetszik) itt az, hogy ezek a láthatatlan dolgok és az emberi kapcsolataink a legfontosabbak az életünkben, minden más (a munkánk, az élőhelyünk, az autónk márkája és a bankszámlánk mérete) illúzió, vagy inkább: kellékek egy gigantikus színházi előadáshoz. Óriási élmény mindez. Hiszen egészen kicsi gyerekként beleszületünk egy mátrixba, egy élő és saját túlélési szabályai szerint lüktető családi történetbe, erőtérbe, amely már akkor meghatároz bizonyos dolgokat az életünkben, még mielőtt mi magunkra eszmélnénk. Kényszerítő erőként élünk meg sok mindent, amelyhez viszonyítva végül elfoglaljuk a helyünket, felvesszük szerepeinket és eltávolodunk önmagunktól olyannyira, hogy néha sosem eszmélünk önmagunkra igazán, ott legbelül. Mindezt pedig szeretetből tesszük, mert szeretünk, szeretjük a családunkat, és segíteni szeretnénk (akkor is, ha nincs). De ez nem lehetséges. Nem tudjuk megoldani egyedül az egész család történetét és boldogulni mások (szüleink, nagyszüleink, dédszüleink, egyesek sorsának) feladataival, nem tudunk helyettük szembenézni, átkelni, feloldani, megbocsátani, elfogadni, küzdeni. Csak magunkért tudunk, magunkért tehetjük meg mindazt, amit meg kell tennünk, a szívünkből érkező erőnek engedelmeskedve. Magunkért, és mindazokért, akik utánunk jönnek: gyerekeinkért, unokáinkért, hogy ők már kevesebb súlyt cipelhessenek ebből az egész katyvaszból ami a mi vállunkat (mellkasunkat, bokánkat, szívünket, fejünket, vesénket, ivarszerveinket, stb, képletesen és szó szerint is) nyomja. Ez sem kisebb dolog. Ezért, ha lehetséges, ha van bátorságunk, ha van erőnk szembenézni mindazzal, amit családunkban hordozunk, akkor a sok-sok keresztfából kinőhet az életfa, visszamenőleg gyógyítva meg családtörténetünket.
Ezek az erők ugyanis nem “halnak el” az életből távozókkal, sőt! A mátrix él, csak a “figura” köszönt le a porondról. Forog a gép, az alkotó pihen. Az unalomig ismételt színdarabot továbbra is mozgatják és meghatározzák, generációkon át. Milyen nehéz kitörni, átmenni, és nincs semmi, ami ennél jobban megérné az erőfeszítést! Mint átmenni a tűzön. Mint megszületni újra. Tűzből, lélekből, szabad vállalásból, saját akaratból, szabadnak. Pontosan annyira életbevágóan szükséges, mint amikor annak idején meg kellett szülessünk anyánktól, amikor eljött az órája.

2014. Az év fordulópontján, szilveszterkor, minden béke volt. Lezárt, elbocsátott történetek nyomában járó puha üresség. Minden új, és egyszerre: minden régi. A kezeim új mozdulatokat mozdulnak, a lábam új ritmusra jár: ha figyelek, és jelen vagyok, észreveszem mindezt. Nincs szürke hétköznap, minden nap meglepetés, pedig mindjárt itt a munkakezdés, már ma is dolgoztam kicsikét, és két nap múlva irány Prága, talpam alatt az út megint. Mégis, ami történt, megtörtént: végtelen kíváncsisággal várom, hogy mit hoz ez az év, mit hoz az új korszakom, és hol leszek egy év múlva. Pillanatnyilag csak az biztos, hogy most itt vagyok.

Posted in újév, Barcelona, béke, Budapest, család, Csíkszentmihályi Mihály, flow, gyógyulás, gyökér, lélek, mese, születés, utazás, változás | Leave a comment