Paradigmarosta

Új fejezetben vagyok, és csak pislogok mint az egyszeri leveli béka, amikor szembe találja magát a gólyával. Eszembe sem jutott volna, hogy lehet másképpen is. Paradigmaváltás.

Arra azért már rájöttem, hogy valami nincs rendben. Egy jó ideje. Itt hamarosan, ha lesz időm, beiktatok majd egy-két bejegyzést a kiégésről, idegen országban egyedül élésről, és hasonló dolgokról.
A hazamenekülés nem old meg semmilyen problémát, csak elodázza azt a szembenézést, ami a hibás paradigmából ered. Jéghegyek, bazi nagy, brutális jéghegyek, és gőzöm nincs, hogy mi következik. Ja igen! Megvan. Olvadás. Ez már van, a jógán is, ahova újra járok 8 év szünet után – olvadás van és könnycsorgás.

Egy coach-al kezdtem/kezdek dolgozni, a tervem az, hogy végigkísérem itt a blogon is ezt a folyamatot. Először is azért, mert nagyon érdekel a coach szakma, másodszor, mert kíváncsi vagyok hogy tényleg sikerül-e, segít-e, egyebek.
A mai “aha” élményemhez több lépcsőn át jutottam el: többek között kiderült, hogy kedvenc munkaadóm nem számolja el a túlórákat, hiába volt még múlt évről 13 plusz napom (hétvégi és ünnepnapok és egyéb túlórák ellenértékben). A HR-es nagyon kedvesen azt állította, hogy általában a sales részlegen semmilyen másik cég sem ismeri el a túlórákat (a világ ezen csücskében). Hogy ez a szokás. Ez persze számomra ellenőrizhetetlen állítás… úgyhogy szépen megköszöntem, igyekeztem nem vicsorogni, hanem tényleg mosolyogni, miközben magamban szorgosan küldözgettem az egész bagázst a melegebb éghajlatokra. De komolyan, értem én, hogy munka, meg minden, de azért mindennek van határa. Különösen, ezzel szemben az áll, hogy teljesen természetes, ha szabadság alatt dolgozni kell, ugyan miért akadok fenn ilyesmin?!
Levélben dühöngtem, egy barátnőmnek, és a coachomnak. Hogy most mi van? Elmúlt a düh, nem megyek bele.

Mit mond erre, és az összes többi hasfájásomra a coach (még csak a legeslegelső alkalmon vagyunk túl, épp-csak helyzetfelmérés és ismerkedés)? A következőt tanácsolta: “Tartsd lenn a fejed. Fókuszálj a privát életedre. A munka csak egy út a pénzcsináláshoz.”
Ez még a fent említett beszélgetés előtt volt, tegnap. Ma este azon kapom magam, hogy jé, valami súlyos tévedésben éltem le az eddigi életemet, és hogy basszus, valami olyan családi (vagy társadalmi!) paradigmám van, ami a munkát minden fölé helyezi. Minden, értsd, minden más, ami még van az életben a munkán kívül, csak a munka után következhet fontossági sorrendben.
M U N K A.
Pedig: munka ≠ Élet. 
Ó.
Kurva nagy tantusz zuhan lefelé, és nagyot kondulva megpihen a márványpadlón.

Szóval a mai napi felismerésem az, hogy van élet a munkán kívül. És a munka nem a cél, hanem az eszköz. Már amennyiben olyan egyszerű halandó vagyok, aki semmilyen hivatással nem rendelkezik, csak próbálja kitalálni, hogy mi legyen belőle, amikor (végre) nagy lesz. Bár azt hiszem, amikor hivatásunk van, a munka akkor is inkább egy eszköz a fókuszcsoportjában elért változáshoz, amiben saját létezésünk jóváhagyását, kiteljesedését, örömét, értelmét találjuk meg. És lényegében mindenki ezt az örömet, kiteljesedést, megbékélést, hasznosságot vagy értelmet keresi… (aka Viktor Frankl, és az élet értelmére irányuló kérdés, mindenkinek a magáé).

Az egyik legnehezebben elfogadható újdonság ez nekem – már a nagymamám (apai) is borzasztó büszke volt arra, hogy a második világháború alatt összesen 8 hónapot volt munka nélkül.
Azt hiszem ilyen érzés lehet, amikor valami szentnek titulált bálvány ledől. Amikor az aranyborjúról kiderül, hogy csak a nap csillogtatta meg, réz az, no meg bálvány is, semmi köze az élet forrásához. Az egzisztenciális vákuumom tükörbe nézett és magára ismert. Képtelen vagyok a jelenleg végzett munkámmal azonosulni és azért egy bizonyos szinten túl lelkesedni. Haszontalannak érzem magam. Ki vagyok égve.
Fókuszváltást tanulok: nem a munkám határoz meg, és van életem a munkámon kívül. Középpont-váltás. Mennyit írtam már erről, s most mégis valami egészen más, új keletű, ismeretlen mélységből bukkan a felszínre. Ősgyökér, ősjéghegy. A jéghegyek anyja, ha van ilyen. Bébilépésekkel megtalálni a középpontomat, az ön-támogatás és ön-elismerés olyan módját, amely nem külső tényezőktől függ. Vagyis – ahogy a lett barátom szokta mondani – boldognak lenni a körülményektől (külső dolgok) függetlenül.

Ma valami történt, és átbillent. Jé – van, aha – van, álommegfogás van. Ízlelgetem a csillagrobbanást, és nem találok szavakat. Nem tudom, hogy hogyan lehet, kell, szabad olyan életet élni, aminek nem a feladatok, a munka, a megoldandó helyzetek és egyáltalában véve: a

f e l e l ő s s é g  

van a középpontjában. Illetve, következő kérdés, ha nem ez, akkor mi? Talán minden paradigmaváltás egy hasonló kérdéssel kezdődik. És azt hiszem, az egyik legjobb helyen vagyok, eléggé jó körülmények között, hogy életörömet, lazítást és szabad létezést tanulhassak a mediterrán életművészektől.

This entry was posted in élet, életterv, út, Barcelona, coaching, jóga, munka, tánc, változás, Viktor Frankl. Bookmark the permalink.

2 Responses to Paradigmarosta

  1. Tamás says:

    Időtlen idők óta akartam erről írni, de az én paradigma-váltásom meg afelé lök, hogy senkit, és semmit nem lehet az írással megváltoztatnom. Csak magamat. Ahhoz meg nem kell közzétenni 🙂 Viszont nagyon is így van, három különböző munkahelyen kezdtem legalulról, és jutottam legfelülre, miközben a stressz fogalmát nem ismertem meg. A munkaidőben bármekkora terhelést képes és hajlandó vagyok elviselni, mert boldoggá tesz, ha jó vagyok valamiben, ráadásul ezt szeretik megfizetni megfigyeléseim szerint, viszont amint “fütyül a bíró”, vége a pénz készítésének, és az élet más területein gyűjtöm a tapasztalatokat. Szuper dolog, de talán még soha senkivel nem sikerült megértetnem 🙂 Csak néznek rám, és fogalmuk sincs, hogy hogy nem vagyok boldogtalan ebben a rohanó, őrült, feszült világban, hogy hogy lehet ennyire kézben tartani a dolgokat, vagy hogy a rengeteg nehézség miért nem emésztett még fel.

    Jajj, olyan egyszerű ez élet, és mi olyan nagyon szeretjük szétbonyolítani 🙂 Egyszer azt olvastam (most nincs erőm utánajárni, hogy hol), hogy az értelem szétszedi a dolgokat, a szív összerakja, és minél többet öblögetek ezzel a mondattal, annál mélyebben értek vele egyet. Összefüggéseiben kell szemlélni a dolgokat, mert annak van jelentése a lélek számára, szálanként ugyan megismerhetjük atomi szintig az anyagot, de a nagy kérdésre a szőttesben van a válasz.

    Ennek az együtt-személélésnek egy része a munka, ami lehetőséget teremt arra, hogy élhessük az életünket úgy, ahogy a leginkább szeretnénk, legalábbis aktuálisan. Bátran állítom (és állítottam már évekkel ezelőtt is), hogy azok a vezetők, akik a család rovására dolgoznak folyton, meghozták ezt a döntést. Hogy miért menekülnek tudatosan, vagy tudat alatt az életük privát területéről, azt egyesével lehetne elemezni, de ők döntöttek így. Tudom, mert vezetőként dolgozom, de nem áldozok fel semmit. Tudatosságot viszek az élet minden momentumába, így pontosan tudom, hogy amikor eszem, miért azt, miért annyit, és miért úgy, ahogy ugyanezeket a munka esetében is pontosan körül tudom írni. Amikor spontán vagyok, azt is azért teszem, mert tudom, érzem, hogy szükségem van rá.

    Mindennek helye van az életben, csak mi vagyunk olyan vakok, hogy nem toljuk a dolgokat oda. Kicsit büszkeséggel tölt el, hogy hasonló utakat járunk be, mi ébredők 🙂

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s