Az elmúlt hetek alatt arra a megállapításra jutottam, hogy nagyjából ezerszer nehezebb megírni egy jó, ütős, izgalmas 5 PERCES előadást, mint egy kétórásat. Közeleg a főpróba és a az előadás napja is…
Ráadásul az előző hetet jobb híján ágyban töltöttem, s így tettem ezen a héten is, hogy teljes legyen a gyógyulás. Sinusitis becses magyar neve: homloküreg gyulladás. A fejembe szállt a sok utazás, beleragasztotta a náthát a megfázva repkedés. Most már azért majdnem minden teljesen jó.

Barcelonában továbbra is 8-12 fok van, szeles idő, eső és napsütés váltogatja egymást, én főként belülről követem ezt, a kis barlangomból. Teljes barlangi medve állapotban vagyok, pedig lassan ideje kiszimatolni a közelgő tavaszba, és felpezsdülni, megifjodni az illatáradatban és napfényben…
Nagyon régen nem voltam ennyit egyedül, talán még sosem, mint az elmúlt négy-öt hónapban – főként ugye, a boka balesetek miatt, aztán most még ez a két hét, mint egy záróakkord egy nagy szimfóniában. Sok mindenre jó az egyedüllét, többek között mostanra “elvadultam” és szépen fokozatosan kell magamat újra visszaszelídíteni az irodába, a társaságokba, emberek közé szocializálódni. A tétlenség látszólagos, a mélyben továbbra is rengeteg dolog forog és körböl és korrong és kucorodik erre-arra. Mint egy mag a földben, kikelet előtt, amikor kitör a csíra a maghéj alól, és nekiindul az ég felé.

Tehát egy TED-re (is) készülök, otthon, egy öt perces kis ütős beszédre, egy számomra fontos témáról. Ha még nem hallottatok róla, katt ide, vagy ide.
Az egyik kedvenc előadásom pedig az, amit Brené Brown tartott a sebezhetőség erejéről (Power of Vulnerability), vagy Jill Boyle Taylor agykutató a saját agyvérzéséről, felépülése után (My stroke of Insight). Mindkét beszédnél tudtok feliratokat választani, magyar is van.