Az életmese, amit ígértem.
Sokat kellett rá várni. Talán mert ehhez igazán ihletre van szükség, és annyi mindent írok mostanában, amit akkor is kell írni, amikor egy homokszemnyi ihlet sincs a rendszerben.
Végignézek ezen a 39 évnyi kalandon, és rádöbbenek, hogy mennyi minden volt ebben, mennyi mindent tanultam, változtam. Az izgalomnak pedig közel sincs vége, mert olyan életet élek, amelyben minden nap felér egy kalanddal. Akkor is, ha semmi más dolgom nincs, mint megírni egy új fejezetet egy készülő könyvben (ezzel fogok foglalkozni most április végéig, igen). Persze, túlzás hogy semmi más dolog nincs, hiszen rengeteg minden más is van: néha cikkek, fordítások és szervezői feladatok ahhoz a két kurzushoz, amit otthonra, Budapestre szervezek (társ-szervezőkkel); az online végzett egyetemi tanulmányok folytatása (pszichológia szak, spanyolul, 3. szemesztert kezdem csökkentett óraszámmal, mert a könyv mellé alig fér be valami); az itteni és az otthoni klienseimmel való munka, workshopok és órák, előadások tartása; a pár-figyelem, barátok, család… most hirtelen nem jut más az eszembe. De igen. A párom kisfia, aki 9 múlt, és a kurzusok, amiket én végzek (például 2. szintje a Moon Mother technikának, amely a női energiák hangolásával és gyógyításával foglalkozik).
A lassan 8 év alatt (7 és fél) ami Barcelonában töltöttem, rengeteg mély változást kaptam. Változást, és lehetőségeket. És új életet. Kaptam, de az én döntésemmel kezdődött minden.
Rengeteget tanultam, és vettem a bátorságot ahhoz, hogy a korábbi hobbi-szinten jelen lévő gyógyító technikákat életvezetési formámmá alakítsam. Nem ment könnyen, és még mindig küzdelmes gyakran, de idén eldöntöttem, hogy nem harcolok tovább. Mondjuk úgy, hogy a maradnadó én-képemben központi helyen van mindaz, amivel foglalkozom, igazából a személyemtől és a végzett munkától teljesen függetlenül, valószínűleg mindig is ilyen voltam, mint amilyen most vagyok, csak korábban drabokban, rejtőzködve és mellőzve, nehogy felfedezzenek.
Mostanra kinőttem a saját tehetetlenségem, vagy inkább belenőttem a saját erőmbe. Saját magamba. Talán mindkettő. És még koránt sincs vége. Bízom benne, hogy ezen az úton haladhatok tovább, lépésről lépésre, akár lassan, akár gyorsan. Jó út. Szeretem-út. Minden nehézségével. Azt tehetem, nap mint nap, amihez úgy érzem, hogy igazán értek.
Holnap kezdem a mese 39. fejezetét. Kényelmesnek érzem ezt az évet, mozgalmasnak, kihívással és rengeteg új dologgal, utazással, új könyvekkel tele. Szeretettel fogadom. Van benne küzdelem, van benne kitartás, van benne semmittevés, még fájdalom is akad, tanulságok, rengeteg munka, együttélősdi, szerelem… benne vagyok kívül-belül.
Pont, mint a munkámban. Belülről kifelé. Ahogy Hamvas is írta, hogy a dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban. Mindenhol ezzel dolgozom. Magamban, a napi munkámban a klienseimmel, a workshopokon, a könyveimben…
Azt remélem előbb-utóbb eljutnak majd otthonra is – és azért beszélek többes számban, mert ebben az évben, valószínűleg karácsony környékén megjelenik egy tavaly nyáron írt regényem. És talán egy másik könyv is, az, amin most dolgozom.
39.
Minél tovább érek, annál izgalmasabb minden. Hálás vagyok vagyok érte. Arról nem is beszélve, hogy ez az év (2020) úgy indult, hogy eljutottam Indiába. Csodálatos ajéndék, akkor is, ha vajmi keveset láttam az országból. A fotó a bejegyzés felett a Gangeszen készült. A bejegyzés alatti pedig Mumbai-ban.
Ti hogy vagytok? Melyik fejezetnél tartotok?
Párnafilozófia 