fél-egész

Félek a változástól. Kopogtat az ajtómon, nem is, inkább már rugdossa. Hamvas jutott eszembe megint, újra, elmaradhatatlanul. Pedig milyen régen olvastam, s mégis, négy-öt könyve itt sorakozik a polcomon, itt is, olvasatlanul is. Tartják a teret, mint a szoba négy sarka.

Nem emlékszem pontosan, hogy hol – valahol a könyvben is idéztem talán – azt írja, hogy bizonyos szentek, amikor már minden félelmüket “elfélték”, minden kihívásukat letudták az életben (ebből is látszik, hogy nem vagyok szent), akkor mindig aszerint döntöttek életük nagy kérdéseiben, hogy mitől féltek a leginkább. Arra mentek tovább, azt választották. Hogy a legkisebb setét foltocskákat is kitakaríthassák magukból. Hogy igazán átadhassák magukat.

Egyszóval a félelem hasznos, lehet iránytű is, ha ilyen extrém sportokat szeretünk. Az extrém sport azt hiszem különösen jó hasonlat, hiszen a félelmen át juthatunk be egy olyan csöndes zugba, ahol a legnagyobb béke és csönd fészkelődik sejtjeink legmélyére. Végül is minek rendezkedni be ebbe az indóházba, nem igaz? Alig 80-90 év, azt guggolva is kibírjuk… nem, nem éppen. Hát akkor hogyan? Hogyan lehet ebben az állandó változásban megtalálni azt a kapaszkodót, ami nem változik? Ki az, mi az, aki nem változik? Réges-régi zen kérdések. S a félelemről is írtam már. A bizonytalanság koráról, a 2014-es budapesti TEDxDanubia konferenciáról pedig majd fogok.

Igyekszem Hamvast követni. Mert úgy érzem, igaza van, a kincsem errefelé rejlik, minden egyes apró döntés után, a jelenben, béke van, és egyértelműség. Csak ne tekintenék ki furtonfurt a jövő felé, ahol a bizonytalanság zúzmarái borzongatják a szívem…!
A jelenben jó. Megérezni a határaimat, és tudni, mikor állni ki magam mellett – nem a másik ellen, hanem magamért. Hogy mikor elég. Még a biliborulás előtt felismerni. Hú, de nehéz!
Egy olyan világról álmodom, ahol tudjuk egymást tisztelni, mi mindannyian. Pozíciótól, születéstől, bőrszíntől, benyomásoktól, előítéletektől mentesen. Én  is hibázom, számtalanszor. S legtöbbször csak később veszem észre, hogy én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál.  Itt egy pici előítélet, ott egy kis durcásság, egy kortynyi sznobság, gondolatnyi  elidegenedés. Ble. De hátha egyszer sikerül. Mert az csodálatos. Ebbe a katyvasz mátrixba viszont rémes visszarándulni.

Végül is, az őrlődő toporgásnál rosszul dönteni is jobb. Ha a döntés előtti várakozás súlya már nem nyomja a vállakat, ott legbelül, úgy, hogy a zsigereket is összeszorítja, és préseli a tüdőt, és görbíti a hátat az a fene nagy szorongás, hogy mi legyen, merre menjek, mert senki kívülről nem tudja megmondani; szóval ha ez feloldódik, már a fél munka készen van. Nagy levegő…. végig egészen a nagylábujjakig. És kifúj. És még egy.
Ilyenkor, azt képzelem, hogy leárad a hegyről az a kicsit csípős, kora hajnali tiszta levegő, ködfoltokkal tarkítva, és megtisztít, átfúj, kisöpri belőlem a kétségeket. Menj, dönts, és élj a döntésed szerint. A többit pedig meglátod. Elég a mának a maga baja, holnap majd meglátod mit hoz a holnap. Ne félj.

This entry was posted in Barcelona, döntés, Félelem. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s