Ma reggel úgy ébredtem, hogy ma van az új életem első napja.
Tény, hogy hosszú hetek óta nem éreztem magam olyan energikusnak, vidámnak, frissnek – és őrültnek – mint ma.
Ez a TED egy őrült dolog: de nagyon sok mindenre megtanít. (Nem ettől vagyok energikus, de az energiám kifejezetten sokat segít a sikeres felkészülésben. Például hogy az andorrai kirándulás helyett itthon maradtam, külön jót tett, hétvégén még fájt a torkom).

Kikelet van, kikelet, süt bennem a nap. Tök vicces, de komolyan így van, így érzem.

Azt hiszem, a végkifejlettől függetlenül már azért is hálás vagyok a TED-nek, mert újra lehetőséget kaptam hogy használjam a kis kreatív izmaimat egy adott cél érdekében (amit én választottam, mint a könyvírást), és újra és újra azért küszködjek és feszüljek, hogy meghaladhassam a már ismert határaimat. Ez mindig fantasztikus érzés, csak a legtöbbször elfelejtem közben élvezni. Most szólok, hogy közben is jó.

Másodszorra összeállt egy olyan kép, ami az elmúlt 24 évem kulcsa, valahogy úgy, mint amikor a matek feladatok x, y, z és egyéb ismeretlenes egyenleteiben addig addig egyszerűsítjük a komplex kijelentéseket, míg végre eljutunk oda, hogy a = a, vagy x = 2. Szerintem Douglas Adamsnek lehetett ilyen AHA élménye a 42. Tudjátok. AHA = 42 = az élet, a világmindenség, meg minden. Van kérdés?

Szóval hátralévő életem első napja ebben az új életben, remekül telt. Volt fenn, és volt lenn, meg erre, meg arra, de valahogy ez a napsütés a középpontban nagyon magával ragadó, és mindig azt hiszem, hogy kint van a nagy fény, pedig itt bent.