re-patterning

Burn out. A burn out, kiégés vagy idegösszeroppanás (mert szerintem ez a kettő édestestvér) – olyan, mint egy kiszáradt folyómeder fenekén ücsörögni, mozdulatlanul, köveket piszkálgatva, de teljesen érdektelenül. Minden mindegy. Apátia. Nem számít, mi hogy lesz. De közben lényegében bármin elsírod magad. Az öröm forrása kiszárad, a halálos fáradtság – lélekben, szívben – kihat a testre is; az egész napot átlengi valami ködös szomorúság, hogy az egésznek semmi értelme. De nem depresszió. A depresszió egy nyákos-taknyos valami (Miyazaki – A vándorló palota c. filmjében szuperül van ábrázolva egy zöld taknyos akármivel ami  csöpög az emberből…).

A burn out ezzel szemben olyan, mint a kiégett tűzrakóhely hamuval tele. Nincs tovább, nincs miért tovább menni, nincs erő tovább menni. Zéró motiváció. Zéró érdeklődés mások iránt. Alvásprobléma. Étvágytalanság. Zéró stressztűrő képesség. Egyedüllét érzése, vagy inkább elszakítottság, mintha egy üvegfalon át szemlélnéd a mindennapokat, a többieket, akik vígan élik világukat. Bizalmatlanság. 
Szép lassan, lépésről lépésre lehet kijönni. Fényt, meleget, csobogó vizeket találni, és életörömöt, úgy általában. Újrahúzni az élet mintázatát (re-patterning), mert láthatólag ami eddig volt, az nem működött, vagyis már nem működik. Újra tanulni magamat. Hogy vannak, lehetnek vágyaim. Akár egy adott ételre, sétára, könyvre vágyom – apró, pici vágyak, manóléptek a napfény felé. Mire vágyik a testem? Mi a jó neki? Mi a jó nekem? Hol hagytam el a motivációm? Mi történt, és leginkább, mikor történt? Nem most. Már nagyon hosszú ideje történik. 
Coach-csal dolgozni. Önfelfedezés. Ki vagyok én? És mit akarok az élettől? Ó, hogy ez milyen fantasztikus, hogy egyáltalában tudok akarni bármit, ami mosolyt ad az arcomra, a szívbe. Újra megtanulni szeretni az életet, az életben levést, hagyni hogy a barátok felkaroljanak és megölelgessenek, abbahagyni a megfeleléseket, kimondani – bármi van, kimondani, kiállni magamért. Őszintébben, mint valaha. Az egyetlen esélyem a felépülésre, ha magamat adom – és a hagyom, hogy legyek, aki vagyok. De ki vagyok én? Már nem ismerem magam. És egyáltalán, mit kezdjek magammal az életemben? Hol dolgozzak, ahol úgy érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok? 
Felépülés. Nem ismerek magamra. Új vagyok. Valami lepattant, átformálódott, csodálatos kis zöld kertem, lugasom van, madarak szállnak reggel a kerti asztalra csipegetni az este ottfelejtett morzsáit. Fűszag és felhőjárás. Pihenés. És az életem négy sarka nyolcfelé mozdult közben, vagy valahogy így. 
Az egyetlen lehetséges dolog, amit tehettem, és minden nap tanulom, az az, hogy a bizonytalanságban élek, nincs más bizonyosság, mint a talaj  a talpam alatt, és hogy reggel felkelek – és kidob az ágy! Korán. Micsoda mélységes változás ez a belső ciklusokban. Minden nap újra és újra lemondani a félelemről, visszarántani magam a jelenbe – nem, nem tudom, nem tudhatom mi lesz a jövőben! Azt tudom, hogy magamat többet nem adhatom fel, az ész-döntés mellé kell a szív-döntés is, az nem elegendő, hogy valamit meg tudok csinálni, ha nem ad örömet és kiteljesedést az elvégzése. Drága iránytű, legbelsőbb álmok. Milyen elképesztően nehéz leásni a vágyak mélyéig, a kiszáradt patak alatti folyóig… de van ott folyó, mély, tápláló, sötétkék. 
Letenni a régi mintát – hogy helyesen tegyek dolgokat! Ehelyett: igazul. Tévedhetek. Hibázhatok. És ez is teljesen rendben van. Hogy valamit nem jól csinálok… de igazul teszem, őszintén, és a legjobb tudásommal. Igazan. 
Bátorság! Bátorság nélkül nem megy. A változás. A régi lefoszlik, eltűnik, és kell az az űr, az a belső tér, ahova beáramolhat az új. Azt hittem már sikerült ezt a teret megteremtenem jó két éve lassan.. de nem, egészen eddig, amíg el nem apadt minden tápláló forrás, amíg el nem fogadtam, hogy mennyire rosszul vagyok, mennyire kitértem önmagamból, mennyire képtelen vagyok akár egyetlen botot is elmozdítani, ameddig el nem jutottam a legmélyebb mélység legutolsó centijéig nem tudott megtörténni a változás. Most egy hónap távlatból látom, érzem, mekkora ürességbe kerültem akkor, és hogy hogyan lett egyik percről a másikra valósággá az, hogy itt van az ideje életbevágó történéseknek. Már nem kerestem őket. Elfogadtam, hogy én is érezhetem magam ennyire rosszul, ami a legdurvább felismerés volt. Kudarc-élmény. De elfogadtam. Ez volt a legnehezebb. Aztán minden jóra fordult… illetve fordul még mindig, talán a félúton már túl vagyok, de még nem vagyok biztos benne. 
A változásra egyetlen pillanatban döbbenünk rá, viszont olykor évtizedekig tart a megágyazás vagy előkészítés fázisa. Hamvas. Menni a félelem felé, arra, amitől félek, mert ott van az üdvöm (campbell-i értelemben vett üdv-öm). Egy ilyen ősi félelem bennem a bizonytalanság. Talán benned is. Most mégis a bizonytalanságot választom, mert itt vagyok a legszabadabb… 
És olykor valóban a legváratlanabb pillanatban állít be a legnagyobb csoda… 
Ó, a szerelemnek minden válfaját ismerem már, azt hiszem, a plátóitól elkezdve a gyilkos önpusztító viszonzatlan őrületig. Egyet kivéve. A viszonzott, édes, egymásra találós szerelmet, amikor ott, ahol vagyok, ott van egy másik, velem, én vele… egy időben, egy lelki-érzelmi térben, egy valóságban. Kapcsolatban minden szinten. És két nap ragyog egymásra a hajnali égbolton. 
Tanulok. Csodás mesterem van. Lélegzem. Minden napnak a maga baja. Mindig éppen az aktuális lépcsőfok. Mindig csak az adott lélegzet, az adott pillanat, az adott érzés, befogadni-elengedni, hagyni az áramlást. Bizalom. Ősbizalom. Majd meglesz a föld, amin talpat vethetünk. Szerelmes vagyok. És szabad. És kell a másik tükre, hogy benne igazán megpillanthassam magam. 
This entry was posted in alkimista, élet, életterv, üdv, Barcelona, burn out, gyógyulás, Joseph Campbell, munka, pihenés, változás. Bookmark the permalink.

4 Responses to re-patterning

  1. Tamás says:

    Thumbs up sweety! 😉

    Ez a blokk nagyot szúrt a mellkasomba:
    “Ó, a szerelemnek minden válfaját ismerem már, azt hiszem, a plátóitól elkezdve a gyilkos önpusztító viszonzatlan őrületig. Egyet kivéve. A viszonzott, édes, egymásra találós szerelmet, amikor ott, ahol vagyok, ott van egy másik, velem, én vele… egy időben, egy lelki-érzelmi térben, egy valóságban. Kapcsolatban minden szinten. És két nap ragyog egymásra a hajnali égbolton.” – gyilkos önpusztító viszonzatlan őrület? Felettébb érdekes… Azt hittem ezt a “sportot” én találtam ki! 😀

    Like

  2. áh, szerintem egész sokan vagyunk 🙂 😉

    Like

  3. Tamás says:

    Pedig szívesen leadnám már ezt a klubtagságot, sokkal vonzóbbnak tűnik a “viszonzott, édes, egymásra találós” verziója a dolognak… 🙂

    Like

  4. Tamás says:

    Most jutott csak eszembe, és mivel a nyolc napba még szűken beleférek, engedd meg, hogy sok boldogságot kívánjak utólagosan névnapod alkalmából! 😉

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s