2014. Barátságos, meleg, benne van minden, ami igazán fontos – az alkotóerők, a női titokzatosság, a férfierő, az égi védettség, a világ és a mértékletesség vagy művészetek. Otthonos, a legelső pillanatától kezdve – bízom benne, hogy így marad az utolsóig!
Ebben az évben leszek 33 éves, oda-vissza ugyanaz, ráadásul a bizonyos Krisztusi kor. Nem mondom, hogy eddig rossz lett volna, de azért mégis, várom ezt az évfordulót. Megújulást érzek, korszak-lezárást… ősi, elfedett dobok bőrre feszült tam-tamját csontjaim mélyén. Valami, ami még sosem volt, valami új, valami tavaszi bolondság, élet a maga teljességében, frissesség, kinyílás.
A “jó idebenn”. Jó megérkezni. Hosszú, nagyon hosszú úton jöttem ide, de most megérkeztem.
Változást érzek, nagy változást, újra… belső rendeződés után nagytakarítás, és ablakok szélesre tárása. Minden mindennel összhangban, mondhatni hogy tökéletes FLOW élmény – de éppen most olvasom Csíkszentmihályi jeles művét, és mivel még csak a könyv elején járok, nem vagyok biztos abban, hogy megfelelően alkalmazom a FLOW kifejezést. De valami ilyesmi. Minden szép sorjában, a múlt év minden betegségével és viszontagságával, a baleseteken át a főnököm leváltásáig (idén januártól sajnos már nem a főnököm, pedig remekül tudtunk együtt dolgozni). Minden a helyén van, mindennek jelentősége van, és minden úgy jó, ahogy van (volt).
Az otthon, Budapesten töltött két hétből megint csak sokan kimaradtak… egyszerűen nem elég ennyi idő (főként a családi ünnep miatt), hogy mindenkivel találkozni tudjak, akivel szeretnék. Viszont ezúttal én benne voltam magamnak, teljes egészében, full service, teljes belső generál, átkalibrálás, megbékélés, elengedés, megérkezés, béke.
A könyvemben is írtam már a családállításról. A két ünnep között ezt egy meseterápiával alkalmazó állításra mentem el, amely két napig tartott. Körutazás a lélek belső bugyraiba :). A metódus neve pontosabban ilyesmi: transzcendentális mese-utazás. Elképesztően jó volt.
Eddig is úgy gondoltam, hogy egy családállítás az bizony sok-sok mindenkinek nagyon jót tenne, most pedig egyenesen meg vagyok róla győződve. A magam békés módján persze, senkit nem akarok meggyőzni, hiszen erre senkit nem lehet kényszeríteni, ezt mindenki vagy bevállalja magának, vagy nem. A legerősebb élményem (vagy felismerésem, ha úgy tetszik) itt az, hogy ezek a láthatatlan dolgok és az emberi kapcsolataink a legfontosabbak az életünkben, minden más (a munkánk, az élőhelyünk, az autónk márkája és a bankszámlánk mérete) illúzió, vagy inkább: kellékek egy gigantikus színházi előadáshoz. Óriási élmény mindez. Hiszen egészen kicsi gyerekként beleszületünk egy mátrixba, egy élő és saját túlélési szabályai szerint lüktető családi történetbe, erőtérbe, amely már akkor meghatároz bizonyos dolgokat az életünkben, még mielőtt mi magunkra eszmélnénk. Kényszerítő erőként élünk meg sok mindent, amelyhez viszonyítva végül elfoglaljuk a helyünket, felvesszük szerepeinket és eltávolodunk önmagunktól olyannyira, hogy néha sosem eszmélünk önmagunkra igazán, ott legbelül. Mindezt pedig szeretetből tesszük, mert szeretünk, szeretjük a családunkat, és segíteni szeretnénk (akkor is, ha nincs). De ez nem lehetséges. Nem tudjuk megoldani egyedül az egész család történetét és boldogulni mások (szüleink, nagyszüleink, dédszüleink, egyesek sorsának) feladataival, nem tudunk helyettük szembenézni, átkelni, feloldani, megbocsátani, elfogadni, küzdeni. Csak magunkért tudunk, magunkért tehetjük meg mindazt, amit meg kell tennünk, a szívünkből érkező erőnek engedelmeskedve. Magunkért, és mindazokért, akik utánunk jönnek: gyerekeinkért, unokáinkért, hogy ők már kevesebb súlyt cipelhessenek ebből az egész katyvaszból ami a mi vállunkat (mellkasunkat, bokánkat, szívünket, fejünket, vesénket, ivarszerveinket, stb, képletesen és szó szerint is) nyomja. Ez sem kisebb dolog. Ezért, ha lehetséges, ha van bátorságunk, ha van erőnk szembenézni mindazzal, amit családunkban hordozunk, akkor a sok-sok keresztfából kinőhet az életfa, visszamenőleg gyógyítva meg családtörténetünket.
Ezek az erők ugyanis nem “halnak el” az életből távozókkal, sőt! A mátrix él, csak a “figura” köszönt le a porondról. Forog a gép, az alkotó pihen. Az unalomig ismételt színdarabot továbbra is mozgatják és meghatározzák, generációkon át. Milyen nehéz kitörni, átmenni, és nincs semmi, ami ennél jobban megérné az erőfeszítést! Mint átmenni a tűzön. Mint megszületni újra. Tűzből, lélekből, szabad vállalásból, saját akaratból, szabadnak. Pontosan annyira életbevágóan szükséges, mint amikor annak idején meg kellett szülessünk anyánktól, amikor eljött az órája.
2014. Az év fordulópontján, szilveszterkor, minden béke volt. Lezárt, elbocsátott történetek nyomában járó puha üresség. Minden új, és egyszerre: minden régi. A kezeim új mozdulatokat mozdulnak, a lábam új ritmusra jár: ha figyelek, és jelen vagyok, észreveszem mindezt. Nincs szürke hétköznap, minden nap meglepetés, pedig mindjárt itt a munkakezdés, már ma is dolgoztam kicsikét, és két nap múlva irány Prága, talpam alatt az út megint. Mégis, ami történt, megtörtént: végtelen kíváncsisággal várom, hogy mit hoz ez az év, mit hoz az új korszakom, és hol leszek egy év múlva. Pillanatnyilag csak az biztos, hogy most itt vagyok.
Párnafilozófia 