Köszönöm a kedvességeteket! Jól esett nagyon, hogy írtatok, hívtatok, keresetetek… jó hallani felőletek, és az is nagyon jó érzés, hogy távolból őrző szemetek simít.
Az orvos egyetértett a megállapításommal, nemcsak azzal, hogy valóban felfüggeszt jó pár napra (előzetesen 20), hanem azzal is, hogy ideje váltani, mert a jelenlegi helyzet tényleg eléggé kikészített. Még a rendelőben is elsírtam magam, amikor magyarázni próbáltam a helyzetet.
Így aztán kedd délután összepakoltam, átadtam a munkámat a főnökömnek, és eljöttem az irodából.
Innentől csupa-csupa jó dolog következett: tangó óra, jóga óra, megkaptam az új privát telefonom, így a blackberrym is pihen nemcsak én; és végre sikerült lerendeznem a vodafone-os küzdelmet is: megszüntették a vonalat, amire szerződés nélkül számláztak, s mint kiderült pénteken, amit egy üzleti hibából nyitottak meg. Ráadásul még a befizetett pénzt is vissza fogom kapni. Állítólag. A harmadik boltban, ahol voltam, volt személyes ügyfélszolgálat (jó helyen kezdtem keresni, a második boltból a közeléből oda irányítottak). Azért mennyivel könnyebb személyesen intézkedni! Mondjuk, hogy így lehetséges, és van gyümölcse és megoldása a dolognak, míg a másik esetben nincs. Persze senki sem függesztette az orromra, hogy van ilyen ügyfélszolgálat, hiába hívogattam a Vodafone telefonos ügyfélszolgálatot, ahol mindig üvöltözés volt a háttérben, rengeteg zaj, s elég érthetetlen spanyol. Outsourcing, ofkorsz.
Szombat strand, jól bekentem magam, nehogy lesüljek, hát mégis hogy mennék így hétfőn az orvosi papírért, elkezdtem aggódni, hogy túl jól fogok kinézni, mint aki nem is beteg… de azért jól még nem vagyok, nem voltam, de hát ezek a “láthatatlan” betegségek fura dolgok… mindegy. Egyszóval valami máson kezdtem aggódni, miután a nagy ballasztot kiszórtam (napi munka, vodafone), pedig még az új helyemet is meg kell találjam…
Este international meetup, emberekkel találkozni, beszélgetni, social life-ot építeni, s a többi.
Vasárnap reggel. 8.30-ra időpontom van MRI-re, mert a térdem a tavalyi biciklis baleset óta rendetlenkedik (belső térdszalag tud fájni). Minden további egy bénasági versenybe vagy kabaréba illik.
Éjjel zuhogott, villámlott, dörgött, óriási vihar volt, kellemesen lehűlt a levegő 20-23 fokra. Cipőt vettem szandál helyett, ami még nem volt rajtam esős idő után, és gőzöm nem volt, hogy mennyire semmilyen talpa nincs, mármint csúszásgátlás szempontjából… ugye, ugye, mindig lehet valami újat tanulni…
Fontolgatom, merre induljak, végül döntök és két sarokkal később, a zebrán átmenve, épp valamin merengve a tegnapi meetup-ról, zutty, megcsúsztam, bal boka (ahh… 😦 megint) fordul, reccs, én meg zutty, átbucskáztam fejemen/oldalamon, de nem lett belőlem hatlovas hintó vagy ilyesmi. Láb – fájt. Mit tesz ilyenkor egy jóra való magyar hölgy? Anyáz, de kacifántosan. Elnézést mindenkitől, de hát ez ilyen. Fáj is, meg a fenébe is, MÁR MEGINT A BAL BOKÁM. Az hagyján, de hát épp a jobb térdemet indultam MRI felvételre vinni… mire megérkeztem a kórházba a bal bokám sokkal rosszabbul nézett ki, mint a jobb térdem. Az egyik ápolónő megjegyezte, hogy húha, ennyire még ő sem tud (szerencsétlen) lenni… Azt hiszem felvidítottam. Azért megejtettük az MRI-t mert foglalt időpont és nehéz bejutni, s ha már ott voltam, kapott egy röntgent a bal boka is, hogy gyorsabban menjen az ambuláns felvétel.. nincs törés. De a duzzanat az vetekszik (illetve vetekedett) egy kisebb barackkal.
Íme a majdnem végeredmény:
Párnafilozófia 
“először a Mátrában, másodszorra Zágrábban, harmadjára Barcelonában” No igen, minden zsákunk hozzánk van nőve, mindegy merre megyünk, míg valami megoldatlan feladatot rejtegetünk az aljában, az folyton emlékeztet rá, hogy hiába nem veszünk róla tudomást, azért ő ott van. Hogy a tied mi, azt nem tudom, de csajszi, olyan tűzijátékkal próbál téged figyelmeztetni/terelni, hogy az már nekem fáj 😉 😀
Van egy nagyon kedves barátom, ő ugrott be a történéseidről. Mondjuk az ő beceneve jó régen lett “tömegszerencsétlenség”, mert vele történnek ilyen dolgok. Aztán évek óta nem sikerült vele megértetni, hogy a gondolatai szülik ezeket az eseményeket, és most kicsit rajtad is ezt látom, még ha nálad ez – egész biztos vagyok benne – átmeneti gondolati válság is. Na most megint nagyon okos voltam, mindegy, remélem érted a lényeget 🙂
Ebbe mondjuk tökéletesen beleillik a képválasztásod, pláne a cím, amit adtál neki. Éppen erre vágysz olyan görcsösen, hogy majd belerokkansz, illetve hát na. Bele is rokkantál. Dance of joy, értem én. A tánc önfeledtsége, amit ismersz, most mégsem tűnik elegendőnek, mert a tánc is tud görcsös, akaratlagos lenni, és talán most nem pusztán arra vágysz, hogy a táncban oldódj fel, talán most nem cél a tánc, hanem eszközzé “korcsosult”, ami által feloldódnál valakiben (!). És itt nyilván a táncot most nem konkrétan értem.
Tudod nekem talán az egyik legnehezebb feladatom volt, mit volt, nem nagyzolok, talán még mindig tart, hogy megértsem, egy bizonyos spirituális szint felett (ahh, de fellengzősnek hat, pedig hidd el szerényen mondom ezt) nagyon nehéz olyan embert találni, aki belebújik a bőrünkbe, s mi is az övébe, és kitöltjük egymást. Előbb utóbb mindig azt éreztem, hogy valahol szűk, szorít, máshol megbotlok, mert oda meg kevés vagyok, és folyton frusztráltam magam emiatt. Azt gondoltam, én vagyok elfuserálva, és hogy míg el vagyok, addig esélyem sincs a boldogságra. Az élet pedig köszönte a parancsot “esélyem sincs boldogságra”, és örömmel teljesítette. Egy ideje viszont rájöttem, és azt javaslom te is hidd el magadról, hogy teljes vagy így is, egész, és lehetsz boldog, sőt, minden nap minden pillanatát élvezheted, még az ilyen “baleseteket” is, mert az elemi vágy a TÁRS-ra ezt nem kell, hogy kizárja. Sőt, meggyőződésem, hogy éppen a jelen helyzet elfogadása fogja kinyitni azokat a zsilipeket, ahol betódulhat a szeretet, a megértés, a valakire találás rettentő áradata.
Szerintem te célegyenesében vagy egy fontos és nélkülözhetetlen életszakasznak, és ezzel már felülteljesítettél embertársaink többségéhez képest, akik el sem kezdenek tanulni: lassan befejeződnek a leckék. Most következik az a rész, ahol a meglevő alapokra a megszerzett tapasztalatok alapján, a jelenlegi jellemedet csiszolgatva ÉPÍTKEZEL. Ez persze sokkal problémásabb (nekem az volt), mert akárhogy is fájt néha, azért jó érzés volt az iskolapad biztonságából “tanulgatni”. De egyszer fel kell nőni, és ebben most semmi pejoratív nincs, csupán egy folyamat állomása ez, amivel benn fejben meg kell barátkozni mielőbb, különben taszajt rajtunk ez élet egy nagyot. Aztán ha a határon átléptél, észrevétlenül “beléd esik” az, akiben – szintén észrevétlenül – feloldódsz. Aki a tenyerén hordoz, aki kitölt, és akit csak te vagy képes kitölteni. És akkor újra minden mozgásba lendül, természetes lesz, mint a táncban, mikor az egód végre elkussol a sarokban, és a lelked teljes fénye ragyogja be a mozdulataidat. Szép lesz, meglátod.
Addig meg kitartás! :-*
LikeLike