Nagyon ritkán nézek televíziót. Most éppen van itthon, még évekkel ezelőtt kaptam egy pici Daewoo-t, egyszóval semmi plazmatévé vagy hasonló óriásszörny nincs a pici lakásban.
Néha nagyon jó lehuppanni elé a fotelbe és csak kapcsolgatni – illetve pontosan ez az: kapcsolgatni, és nem nézni egy konkrét műsort sem.
Ha van is, ami megfog 1-1 percnél tovább, egy-egy amerikai sorozat az, annak okán, hogy odahagyhassam a gondolatokat, és ne gondoljak semmire, egyfajta agy-torna, szem-rágógumi, de valójában óriási illúzió. Olyan, mintha történne valami, mégsem teszek semmit, csak ülök a fotelben (úszni terveztem menni, de végül nem mentem, hanem maradtam, “pihenni”). Mások valós vagy fiktív életét, eseményét kukkolom, és közben azon merengek, hogy milyen lehetett régen az élet, amikor nem volt még tévé: unalmas, mert nem volt mit tenni – VAGY, ahogy én képzelem: az emberek több időt töltöttek egymással, olvasással, tanulással, sétával, sporttal…
No de most nem ez a célom, hogy kárhoztassam a nagy villogó kockát, amely oly messzi világokra repít el minket. A legritkább alkalom az, amikor olyan beszélgetést találok, ami igazán leköti a figyelmem, és amire azonnal úgy figyelek oda, hogy szinte beszívom az információt, és jelen szeretnék lenni a beszélgetésen, hogy én is aktívan a része lehessek. Jelen esetben épp pár perce ért véget a HírTV-n egy beszélgetés, amely nagyon megmozgatott. A címe: PC (piszi) nyelvlecke kezdőknek. A beszélgetőtársak Böszörményi-Nagy Gergely és Hammer Ferenc voltak. Hallatlanul érdekes téma volt terítéken: szemantikai korrajz, nyelvi röghöz kötések és megkötözöttségek kontra eufemizmusok és a dolgok nevén nevezése. Mit szabad és mit nem szabad? Etikai lehetőségek és következmények. Nagyon izgalmas volt, sajnos csak az utolsó tíz percre érkeztem oda (kapcsolgatós módszer).
Jó látni, hogy igenis vannak olyan műsorok, amelyek értelmeznek, és azt tűzték ki célul, hogy megértsék azokat a társadalmi változásokat a világban, amelyek éppen MOST történnek – szociológiai-kulturális-politikai értelemben. Nem vagyok HírTV fan, sőt egyáltalán semmilyen TV-nek nem vagyok a rajongója. De hiányolom az értelmiségi műsorokat, nagyon, és kifejezetten üdítő volt ezt a beszélgetést hallgatni, a személyes véleményekkel együtt.
Az embernek mindig is elidegeníthetetlen szükséglete volt, hogy megértse az őt körülvevő világot: a mamutok korában éppúgy mint ma, a modern fejlődések idejében. Valamilyen módon szükségképpen meg kell értsük, hogy mi a világ, hogy mi történik a világgal (fejlődik, devalválódik, ez lényegében mindegy, a fő az, hogy folytonos változásban van), és kik-mik vagyunk mi ebben a világban. Hol vannak azok a pontok, azok a történések, változások, amelyekkel azonosulni tudok? Társas lények vagyunk és közösség nélkül nem tudunk létezni (csak igazán kivételes alkotók és zsenik, akikkel viszont pont adottságaik miatt olykor igen nehéz személyes közösségben lenni). Az együtt látás, vagy a világ értelmezésében való egyetértés meg fogja határozni, hogy kivel, kikkel kötünk szorosabb ismeretséget.
Ahhoz, hogy értelemmel ruházhassuk fel a történéseket, meg kell figyelnünk, hogy mi történik, hogy miben is áll a változás, amely körülölel bennünket. Ennek természetesen szinte végtelen számú aspektusa van, és ebből csak egy a nyelvhasználat. Ráadásul a nyelvhasználaton belül is egy adott megfigyelést elemzett a fent emlegetett beszélgetés. De mindezzel együtt egy nagyon fontos dologra emlékeztetett, valamire, amin hetek óta filozofálok: arra, hogy sokan nem tudják mit beszélnek. Ezen annyit értek, hogy bár használják a szavakat, nincsenek tisztában a szavak adott jelentésével, vagy azok eredeti jelentésével, és ha szó szerint figyelem a mondanivalójukat, akkor annyit tudok megállapítani, hogy nem azt mondják, amit akarnak, mert bár felmérem hogy mit akarnak mondani, az általuk használt szavak mást mondanak.
Hiába az a tudományos megállapítás, hogy a beszéd a kommunikáció kisebbik részét teszi csak ki: nagyon fontosnak tartom, hogy odafigyeljünk arra, amit mondunk. Vagyis valóban jelentésüknek megfelelően használjuk a szavakat! Ahogy például egy elefántot sem nevezünk zebrának, épp úgy az elvont fogalmak leírására is oda kell figyelni.
A leginkább fület ütő “fohász” az, ami bármikor elhagyja egy meglepett ember száját: “Ó Istenem”, vagy: “Jézusom!” – miközben egy nagyrészt szekularizálódott társadalomban élünk. Hogy lehet, hogy azok, akik nem is vallásosak, olyan szabadon és fesztelenül használják nagyszüleink röpke fohászait? Arra pedig már a vallásos emberek is alig fordítanak figyelmet, hogy egyedül Istent imádjuk, fagylaltot, tortát, Harry Potter filmeket, könyvet, barátnőmet – nem. Sajnos most más példák nem jutnak eszembe, de ugyanehhez kapcsolódik a ragok, vonatkozó névmások és más finom nyelvtani elemek nem megfelelő használata.
Azért is ragadott meg ez a műsor, mert úgy érzem, silányul a nyelv. A köznyelv. A szépirodalom, az szépirodalom, igaz már oda is be-beszivárogtak a csattanó köznyelvi káromkodások és meleg helyzetek (kivédhetetlen). A világ milyenségének megfigyelése és az értelmi szálak összefűzésére tett kísérlet tudatosságot eredményez. A túl sok bugyuta filmsorozat egysíkúvá tesz és leszoktat a gondolkodásról. Több olyan műsorra lenne szükség, amely együttgondolkodásra serkent, és amelynek nem csak a politika tud értelmezési tartományt biztosítani.
Párnafilozófia 