“meg kell tanulnunk azután vágyakozni, ami a miénk” írja Simone Weil. Megint beleszaladtam ebbe az idézetbe, hiszen végre kezembe akadt a pár hónapja vásárolt Schäffer Erzsébet könyv. Az írás, amit olvastam, könnyed és mégis: súlya van. Pókfonál a kötet címe.
Újra elmerengek ezen a gondolaton: mi a miénk? Mi is az igazán, amire meg kell tudnunk tanulni vágyni? Tévedés és csapda azt hinni, úgy érzem most, hogy ez a valami egy másik ember.
Hiszen sosem lehet maradéktalanul enyém valaki (és én sem lehetek így senkié, kivéve Istent, de hát ő nem ember).

De hát akkor mire vonatkozik? Önmagamra, önmagunkra vonatkozik.
Tehetségeinkre, vágyainkra, bennünk szunnyadó, be nem töltött lehetőségekre: igen, ezek igazán az enyémek. Vágyom az életemre. Vágyom azt az életet élni, amelyet élek. Vágyakozok azután, hogy megélhessem magam. Vágyakozom, hogy beteljesedhessek. Hogy ez a beteljesedés lehessek. (Hullámzás. Folyton hullámzom. Hol így, hol úgy… most süllyedek, vagy épp felfelé jövök egy mélységből, még nem tudom).

Messzire visz az este, messziről jöttem hozzád. A szavak zenéje hihetetlen mélységeket mozgat. Vannak olyan szókapcsolatok, amelyek megállnak a levegőben, hogy ott kibontsák magukat egy még teljesebb jelentésben. Fantasztikus szépség, zene, szférák zenéje. Apróságokban.. a legapróbb dolgokban olyan színkavalkád és teremtőerő rejlik, hihetetlen! Vagy inkább ihlető-erő.. (nem csak Schäffer Erzsébet az, aki így megihlet, de most kiemelekedően ő).

A “Még eshet a hó..” című írását olvastam most: szívbemarkoló, nekem. Annyira igaz. Annyira oda van téve, de úgy, mint egy hópihe. Mint egy madártoll, ami finoman simítva lesiklik az ember karján a földre. Lábad mellett felvillanó és pikkelyeivel aprócskán hozzád érő csillogó hal a vízben. Az érintés megtörtént, bármilyen könnyeden is.
És ez a kulcs: az érintés megtörtént, bármilyen könnyed lett légyen. Visszavonhatatlanul, megváltoztathatatlanul: megérintetett. Eszkatologikus nézőpont. Olyan Hamvas Bélai. Soha többet, de akkor, egyszer, ott. És talán újra, de akkor már másfelől, és…

Legyen merszem vágyni a sajátomra, arra, ami én vagyok, amivé lettem, amivé nőttem, amivé lenni szeretnék, amivé karcolt az élet.

Konklúzió: vágyom arra, ami az enyém, van merszem vágyni arra, ami az enyém, és ez előre visz. Csak tudnám, megtalálom-e egyszer igazán!!!