Az egész annyira hirtelen történt: először azok az örömtől csillogó szemek, nagy-nagy várakozás, barátságos mosoly – és hó-rukk a semmiből! Eldobták! Őt..!

Elmosódó rózsaszínek, halványkékek, világoszöld és arany foltok áradta a ’Jé! Repülök!’ elképesztő felismerésébe vegyülve. Aztán – CSATT! És elterülve fekszik a porban, fehér s halványbarack szirmaival szerteszét. De nem csak ő csattan: az egyik világoskék a szélén láthatóan elvétette, ott, ott! A rózsaszínnel összegabalyodik és – CSATT! Ők is a földön. Vagy legalábbis egy vergődő gombócban, egy szintben vele.

Annyira magával ragadta az események sodra, hogy még arra sem volt ideje, hogy megsértődjön, hogy elhajították. Talán most – gondolta szaporán a porban, felocsúdva a történtekből.

De épp ekkor valami puha a dereka alá nyúl, finoman összefogja, pár gyöngyöt hullajt csak, ahogy újra fölegyenesedik és körültekint a segítő kézben az ünneplő tömegen.

„Furcsák ezek szoknyás népek” – gondolja megkönnyebbülve. – „Előbb úgy szorongatnak, hogy még a szuszt is kinyomják belőlem, szagolgatnak, sós cseppekkel csiklandoznak (brr), aztán meg egyik percről a másikra úgy elhajítanak, hogy majd’ virág fejeim töröm estemben! Bezzeg erről nem mesélt egyik rózsa sem, de még a kála, vagy a tulipánok sem!”

– Darling – szakítja félbe a célt tévesztett bokréta néma merengést a világoszöldbe öltözött hölgy, mialatt az ütközés miatt földre pottyant világoskék és rózsaszín ruhát viselő társnőit segíti fel –, nem minden ifjúasszony kosárbajnok. Évi hat esküvő tapasztalatából mondhatom, csak akkor vetődj, ha a csokor feléd repül.