Miért van ez a fejbecsapós, földhöz nyomós fáradtság minden nap, minden este?

Ha valami olyasmit művelnék munka gyanánt, ahol igazán a helyem van, feltöltene? Úgy érezném, hozzá tettem valami apró dolgot a világhoz, és bármennyire is fárasztó lenne egy nap, energikusnak érezném magam?

Jéghegyek vannak előttem, és millió szál kuszálódik össze egyre jobban. Mint egy pókasszony, ülök a hálóm közepén, és fogom a szálakat a kezemben, tartom az embereket, ügyeket, összefüggéseket a fejemben, és olyan nehezek.. nagyon nehéz, és nem tudom letenni, amikor kilépek az iroda ajtaján, mert soha nincs vége. Újabb és újabb feladatok hajolnak át meg át egymás felett, mint a mezőn a fűszálak, újabb és újabb erőbefektetés, és lassan nem tudom, hogy ki vagyok és miért is csinálom ezt.
Pedig szeretem. Vagyis inkább vannak részei, amelyeket élvezettel végezek. Mert jól csinálom. Jól mozgatom a szálakat, gyorsan észreveszem az összefüggéseket, és mert jó tanítóim voltak és vannak. De mégis.

Ma valahogy elkapott egy mondat, ami azóta is bennem munkál (egy mondat és egy tett, vagyis találkozás, de erről a másodikról később). A XIII. Zsidó Nyári Fesztivál programját olvasgattam az utcán jártomban-keltemben. A mondat, ami megragadott egy augusztus 30-i produkció bemutatása volt: Shir Hanoded – A Vándor dala címmel (interaktív multimédiás koncert). És a mondat: “A nyughatatlan zsidó lélek örökös vándorlását és útkeresését mutatják be…. (…)”
Hát ez az. Az a bizonyos nyughatatlan zsidó lélek. A csontjaim velejébe vágott ez a mondat, a sejtjeim közepébe. Hát ennyi lenne a magyarázat? A valóság ennél bizonyára árnyaltabb, színesebb, ez most mégis grabancon ragadott. Ugyanis, valóban: nyughatatlan vagyok, keresem továbbra is azt a valamit, azt, ami után úgy jöhetek haza, azzal a jóleső érzéssel, mint ahogy Isten letelepedett a hatodik napon, szemügyre vette alkotásait, és “látá, hogy ez jó”. No ezt az érzést keresem – a munkámban. És még nincs meg. Bolyongok. Vándorlok. Úton vagyok.

Nem elég az egyszerű boldogulás. Mert hát boldogulok, és igen, igaza van sokaknak, mit ugrálok itt folyton, miért nem tudok nyugton megülni a két ülőgumómon, tessék megelégedni azzal, ami van, mert az JÓ. És tényleg jó. De annyira hiányzik a művészet. Az alkotás. Hogy ezzel a két szép kezemmel valamit tegyek, alkossak, gyúrjak, teremtsek, simogassak, nem is tudom pontosan megfogalmazni.

No ilyen gondolatokkal mentem el kalapot próbálni egy igazi kalapszalonba. Ez volt a találkozás. És igaz, még életemben nem próbáltam meg kalapot készíteni (más egyebet mint papírcsákót), mégis valahogy bennem van, hogy de jó lenne kalapokat készíteni! Bara Marianne-nál voltam, csodaszép kalapjai és fejdíszei vannak, melegen ajánlom bárkinek, akinek szüksége vagy öröme támad ilyen szép kiegészítőre. Nem tudom milyen kalapot készíteni, nem tudok géppel varrni (azért gomb meg egyebek megy!), de megőrülök azért hogy találjak valami olyan utat, ahol valami tárgyat a két kezemmel létre tudok hozni…

Már így is könnyebb egy kicsit, hogy a klaviatúra-zongora elzenélte nektek ezeket a gondolatokat… ennyivel könnyebb a lélek.