Benne rekedtem az időben – egészen pontosan szólva utolért valami, ami leginkább ahhoz hasonlítható, amikor az ember folyton hátrapillant a válla felett, aztán szép lassan megáll, megfordul, hogy szembehelyezkedhessék mindazzal, amit addig csak félzsoldéros módon vett szemügyre.

Egyszerre, egészen váratlanul kapott el a sodrony. Hogy szeretnék újra gyerek lenni. Hogy szeretném, ha változatlanok maradnának a dolgok. Hogy szeretném újra kezdeni, és jobban csinálni – bár gőzöm sincs, hogy hogyan is csinálhatnám jobban, mint ahogy tettem, feltéve, hogyha újrakezdem, ugyanúgy nem leszek a birtokában a mostani tudásomnak, mint ahogy akkoriban sem voltam…
Csak állok leeresztett karokkal a szakadék szélén, és bámulom a végtelent, mintha válaszokat szeretnék kicsiholni belőle. Pedig nem: egyszerűen csak elvágyódom, bevackolni magam valami apró kis biztonságos sarokba ebben a veszettül bizonytalan világban. Visszatérni a fészekbe, és még egy kicsit pelyhes kis fiókának lenni, nem cipelni az élet súlyait.

Annyit ma már biztosan tudok, hogy mindenkinek megvan a maga sajátja – tragédiája, drámája, nehézsége, csomagja (keresztje). Sőt azt is megízleltem, hogy a világ minden kincséért sem cserélnék senkivel. Elcsépelt szöveg a Theodora ásványvíz új reklámja: ‘A megtett
út tesz különlegessé’ vagy valami hasonló: de akármilyen közhely is, igazsága van: a Camino de Santiago megtanított, hogy az Út valójában akkor kezdődik, amikor hazaérünk. Az Út, a mindennapi apró cselekedetek, mindennapi apró választásainkból kikövedző macskaköves ösvény: mi rakjuk le minden egyes kövét, apró szegletét azokból a tettekből és mondatokból, amelyeket nap mint nap a világba helyezünk lényünk legmélyéről. Így adunk választ végül, tetteinken és cselekvéseinken keresztül a kérdésre, amelyet minden napfelkelte a keblünknek szegez: mi az életünk értelme? Miért érdemes ma reggel felkelni?

Enyhe depresszió vonul át rajtam, már érzékelem pár napja. Már jobb, de még mindig létráról szedem a földiepret lélekben. Igaz egyre jobb… Nehéz odahagyni mindazt, ami elmúlt, és abbahagyni az őrlődést, a tehettem volna jobban-okat, az ÖNVÁDAT. Nehéz szembesülni azzal, hogy milyen őrjöngve tudok tiltakozni a valóság elfogadása ellen, az elmúlás ellen, csak azért, mert képtelen vagyok belátni, hogy a dolgok változnak, és én is változom, minden változik, itt, ezen a világon nincs biztonság – legalábbis ebben az értelemben.
Let it go… Surrender…
Engedd el. Hagyd menni az útjára. Ne törődj vele. Elmúlt – nincs vele dolgot. Add Nekem gyermekem… nem tudsz rajta segíteni. Fogadd el, szeresd, nézd meg és menj tovább.

Már érzem, ahogy lassan újra gyűlnek az erőim. Elfogadom a múltat. Nem csak azért, mert nem tudok rajta változtatni, hanem mert valóban ezen adott úton járva lettem azzá, aki ma vagyok. Az igazságaimért keményen megküzdöttem, ezért azt hiszem megbocsátható, ha oly nagyon ragaszkodom hozzájuk. Azért hajlandó vagyok tanulni és befogadni a változást is, hogy tovább tudjak menni… Mert tovább kell menni, oda kell hagyni a szakadékot, magamhoz térni a friss mezőn, ránevetni a felkelő napra, és nem hagyni magam leteperni a rosszakarók által.

Újra írok… még csak fejben, de újra születnek bennem versek. Jó lenne felhozni őket a nap alá, felhozni őket a kanyon sötét zugaiból, ahol titokban megszületnek aztán bujkálnak előlem hosszú ideig. Nem megyek vissza. Nincs ott keresnivalóm. A növekedés lehetetlenné teszi, hogy 20-as, 30-as éveinkben elnyűtt gyermek gúnyáinkat viseljük, legyenek mégoly kedvesek is a számunkra. Csak a tiszta tekintet add, Uram, és a tiszta szívet: az had maradjon meg – hogy ne törjek be, ne hódoljak be az aranyborjúnak, egynek sem! Annyit csiszolsz, előbb-utóbb mégiscsak gyémánt lesz belőlem… ha megérem!