Tűnődés lazaccal

Posted on August 29, 2012 by escuchavital
Úgy tűnhet, eltűntem, s majdnem igaz.
Az utóbbi két hétben – a hétvégék kivételével – a napok a következő rendben folytak:
reggel ébredés, itthon munka, reggeli, jóga, irány az iroda, munka, ebéd, munka, kávé, munka, irány haza, itthon munka, vacsi, munka, munka, még egy kis munka, és aztán amikor K.O. akkor beájulás az ágyba. Néha random mise.
Hétvégén ezt még több itthoni munkával kólintottam fejbe, hogy teljes legyen a kép.

Már mindjárt ott vagyok, mindjárt, de még nem. Még egy picike van hátra, még le kell húzni azt a pár száz métert. Most már csak meg lesz…!

Vacsorára lazacot hoztam, borzalmasan drága itthon, de arra jutottam, hogy ez most kell. Napok óta szemeztem vele a polcon, de most sem úgy mentem be (vajat venni), hogy a lazac majd hazajön velem. De ez most úgy kellett, mint egy biztató ölelés, mint egy könnyekig csiklandozó kacagás. Nem szeretnék blaszfémiába esni, de a helyzet az, hogy a lazac, a frissen kapott bagettel, és olasz vajjal olyan volt mint egy hosszú, békés ima. Mint egyetlen békés pillanat Isten keblében. Az én zen vacsorám, imám a zen lazaccal.
Most aztán uzsgyi, irány a munka, mert még nem vagyok ott, csak majdnem, s a majdnem az még nem valóság, csak a peremén táncol. Ugrom, úszom, repülök. Lazactánc.

Posted in munka, vacsora | Leave a comment

Az új hobbim

Posted on August 17, 2012 by escuchavital
Annyira bonyolult tud lenni néha az élet, olyan csavarokkal és nehézségekkel, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Minél fáradtabbak vagyunk, annál inkább elalszik bennünk a pozitív hozzáállás és szürkében kezdjük látni a kihívásokat. Ilyenkor vakok leszünk a lehetőségekre, az újra, és ugyanabban a gondolatkörben akarjuk megoldani a felmerült helyzetet, mint amiben az létrejött.
Pedig azt már Einstein is megmondta, hogy egy adott gondolkodási rendszerben létrejött problémát nem fogunk tudni megoldani ugyanazzal az attitűddel.

Mit akkor a teendő?
Először is, minél stresszesebb vagyok, annál inkább problémának élem meg még a legegyszerűbb kérdést is (pl.: mit főzzek holnapra?).
Azután, a stressz fáraszt, sok esetben mivel nem vagyok békében magammal a körülöttem lévőkbe is beleharapok (ne hogy már nekik jó legyen, ha nekem rossz) – mert mindenkit megpróbálok lehúzni a magam energiaveszteséges szintjére. Csak még több gabalyt okozok ilyenkor, ezt jobb abbahagyni.

A stressz és a fáradtság pedig végképp ellehetetleníti azt, hogy gondolkodási sémát váltsak és új lehetőségeket fedezzek fel. Minél egyszerűbb valami, annál inkább bonyolítjuk, nem tudom miért jó ez, de sokszor így van. Ami nálam bevált:

1) Semmiképpen ne ugorjunk neki fáradtan, idegesen a problémák megoldásának, mert csak rosszabb lesz.
2) Keressünk valami olyan elfoglaltságot, ami kihoz a nyomasztó állapotból: vegyünk egy fürdőt, együnk egy fagyit, sétáljunk esetleg sportoljunk egyet.Egy lazító masszázs is sok feszültséget kivisz, nem is beszélve az érintés gyógyító hatásáról (ha épp nincs mellettünk senki, hogy megölelgessen és megnyugtasson, hogy előbb-utóbb minden rendbe fog jönni, különösen jól jön egy masszázs).
3) Amilyen hamar lehet, irány az ágy! Éjfél előtti alvás a legpihentetőbb, lehetőleg 11-től, és legalább reggel 7-ig. Egy 8 órás nyugodt alvás minden másnál jobb.
4) Ha abszolút tehetetlen vagy, kérd ki közeli barátok, családtagok véleményét. Ettől még nem kell azt csinálnod, amit ők javasolnak, de egy második-harmadik szempont meghallgatása mindig jót tesz az elakadásoknál, hátha pont ez juttatja majd eszedbe a megoldást.
5) Egyszerre csak egy feladattal küzdj, különben szétesel. Nem lehet állandóan, életvitelszerűen tüzet oltani, mert az nemcsak az egészségedre káros, de az egész életedre. Tipikus “menedzserbetegség” melegágya.Elég a mai napnak a ma baja – vagyis maradj a jelenben.
6) Adj magadnak időt, akkor is, ha az idő tényező mindennél jobban nyomaszt – hogy végrehajthasd 1-5ig a fenti javaslatokat. Minden új reggel, amikor kipihenten ébredsz, új lehetőségeket hoz az életedbe akkor is, ha a megoldandó feladatok ugyanazok.

Háromnegyed távnál járok. Állandóan Risztov Éva hosszútávúszó olimpiai bajnoknő száma lebeg a szemem előtt. Hogy nagy levegő, kitartás, semmi más nem számít, csak az, hogy szép nyugodtan a magam tempójában beevezzek a célba, ne zavartassam magam semmitől és senkitől – és minden jól alakul. A lehető legjobban. A kemény munka nem spórolható meg, ezt eddig is tudtam, nem meglepetés, élvezem is, hogy mindenkit lerázhatok és alapos okom van rá, és teljesen befelé fordulva, szinte alvajárón foglalkozom minden mással. Külön nagy ajándék, hogy a barátaim és a családom elfogadják és drukkolnak. Ezúton is köszönöm! De azért a stressz-faktor talán még sosem volt ilyen magas… és talán már mondtam, hogy ha valami van, akkor rögtön csatlakozik hozzá három-négy másik ügy: valahogy sűrűsödési pontok alakulnak ki az Erőben 🙂 és Jedi lovag legyen a talpán, aki megőrzi a belső figyelmet, fegyelmet és békét. Ezért aztán, miután a hét elején jól kiütöttem magam egy teljes, már megírt fejezet átírásával, az elmúlt napokban különösen odafigyelek, hogy időben menjek aludni. Ez szinte mindent egyensúlyban tart, de enélkül nem megy semmi. A kedvenc hobbim az alvás mostanában megint, csak nem tudok eleget aludni.

Posted in alvás, ír, önismeret, úszás, egészség, idő, Jedi lovag, menedzserbetegség, Risztov Éva, stressz | Leave a comment

Ajtók, Olimpikonok

Posted on August 5, 2012 by escuchavital
Joseph Campbell amerikai származású mítoszkutató egyik legismertebb mondása az, hogy “follow your bliss”, azaz: “kövesd az üdvödet”. Mit ért ő az “üdv”-ön? Személyes boldogságot vagy boldogulást, saját életben való kiteljesedést, saját egyéni sorsom és élet-álmom beteljesítését, belső békém megtalálását… csupa ilyesmit (szerintem).

Campbell azt tapasztalta, hogy ha követjük az üdvünket, akkor az egy olyan ösvényre vezet, ami mindig is ott volt,  mindig is ránk várt, és amire lépve rájövünk, hogy pontosan azt az életet kellene élnünk, amit éppen élünk. Ajak-nyitvafelejtős AHA élmény erre rádöbbenni. S – írja – amikor képesek vagyunk ezt látni, akkor olyan emberekkel kezdünk találkozni, akik az üdvünk teréhez (mezőjéhez) tartoznak, és ők ajtókat nyitnak nekünk.

“Azt mondom” – így Campbell – “kövesd az üdvödet, ne félj, és ajtók nyílnak majd ott, ahol nem is gondoltad volna, hogy vannak.”
Annyi fontos kérdés kapcsolódik ehhez az egyetlen mondathoz. És olyan nehéz a jót a rossztól megkülönböztetni! Egyetértetek? Nagyon bele lehet gabalyodni a tanácsok erdejébe és ha elvétjük a lépést, elég nehéz kijutni, mert mindig addig a pontig kell visszatalálnunk, ahol rosszul választottuk. Nos azt hiszem a titok a mértében rejlik. Mértékletesség. A bölcsesség kezdete – az arányok megismerése. Mikor, mire van szükség, azt tenni és nem összekeverni a szükségleteket és lehetőségeket. A szezont a fazonnal, tudjátok, nem mindegy hogy Moszkvában vagy Leningrádban, Zsigulikat vagy Moszkvicsokat osztogatnak vagy fosztogatnak. Ami kis mértékben a megfelelő helyen gyógyítani tud, az a nem megfelelő időben, arányban és módon használva gyilkos méreg lehet.
A kilengések és hibás választások megtanítanak a saját mértékünkre, s hogy miből mennyit tudunk elviselni, hordozni, mennyit tudunk adni, mikor kell visszavonulnunk pihenni, s a többi. Gyakran a sikert vagy bármi mást, amit el akarunk érni, gyorsan, a lehető legkevesebb erőbefektetéssel, a legrövidebb és legegyenesebb úton kívánjuk elérni. De a siker eléréséhez a kudarcok és egyéb kitérők éppen úgy hozzátartoznak, így az oda vezető út csak a legritkább és legkivételesebb esetekben gyors és egyenes, sokkal inkább girbegurba, mint az ökörpisilés. Az aratás előtt vetni kell, különben nem nő semmi a földből. Aki anélkül arat, hogy vetett volna, előbb-utóbb kénytelen lesz megfizetni az árat visszamenőleg. 
Sokat, nagyon sokat tanulhatunk olimpikonjainktól – ezt elég aktuálisnak érzem az olimpiai idején megemlíteni. Mennyi céltudatosság, kitartás, hosszú évek nem lankadó tréningje szükséges ahhoz testben és lélekben, hogy valaki végigküzdje magát az olimpiai versenyekig! Külön főhajtás az érmesek előtt – és a legkülönösebben azok előtt, akik kudarcaik ellenére sem adták fel, hanem kitartóan követték legmélyebb álmukat, szívük vágyát, vagyis az üdvüket. Az üdv olyan, mint amikor az Evangéliumi kereskedő eladja mindenét, csak hogy a legnagyobb igazgyöngyöt megvásárolhassa (Mt. 13:45-46). Mindent  feltenni egy lapra – és, mert közben Csíkszentmihályi is képbe jön: figyeljük a flow-t, vagyis az áramlást. 
Egyszóval, az üdv igen fontos és amikor elkezdjük a sajátunkat követni, mindenkinek jobb lesz körülöttünk, mert többé nem az lesz a fontos, hogy kinek akarok látszani, hanem, hogy ki vagyok. Így pedig tényleg azok az emberek jönnek az életembe, akik így is szeretnek és elfogadnak. Persze ehhez nem árt, ha én is elfogadom magam (legelőször ezzel  kezdjem). A láthatatlan segítség pedig, miközben a saját mitikus történetünk megoldása felé trappolunk, akkor is útba igazít majd, amikor gőzünk nincs, hogy merre menjünk. Elég ha figyelünk, hogy hol nyílnak ki új ajtók, azok helyett, amelyeket éppen az orrunkra csapott valaki. Arra ne menjünk, ahol nem látnak szívesen, ott egészen biztosan nincs dolgunk (na jó, én bizonyos esetekben elég nehezen adom fel, de azért előbb-utóbb csak feladom, ha nem akarnak beengedni, főként ha el is tessékelnek a küszöb elől).

Például, amikor csüggedek egy nagy feladat megoldása közepén, és elfáradok, onnan tudom, hogy mégis erre kell továbbmennem, hogy mindig kapok új támogatást, bátorítást, olykor onnan, ahonnan nem is várom. Köszönöm! Nagyon sokat ad. Mindig. A legtöbbet.
És igen, tanulok az olimpikonoktól is – bár sosem leszek olimpiai versenyző, de az a kitartás és töretlen elszántság is támogat, amit tőlük látok az olimpia idején és amit a nyilatkozataikból hallok. És igen, drágáim, a sikert is el kell tudni viselni pszichológiailag, ami nem könnyű feladat – mert a siker után is van élet, az elért nagy-nagy cél után is van még élet, és nem mindegy, hogy hogyan megyek tovább: magamat elhagyva, összezuhanva, hogy most mi lesz? A psziché teljesen ki tud fulladni és mély depresszióba tud zuhanni amikor a siker elérése utáni légüres térbe kerül, amikor nem tudja, hogy merre tovább, hiszen elérte a csúcsot. Többek között ezért is fontos a lelki tréning, hogy sem a siker, sem a kudarc ne érjen készületlenül és ne zuhanjak össze tőle (a szükségesnél jobban) és tudjam kezelni a vele járó hajcihőket, egyebeket. A legfontosabb, hogy hűek legyünk önmagunkhoz (és az üdvünkhöz), akkor is, amikor millió szempár figyel.

Posted in üdv, bátorság, béke, erő, Joseph Campbell, kitartás, mítosz, munka, olimpia | Leave a comment

nyári szavak

Posted on July 31, 2012 by escuchavital
Lassan másfél hete telepedtem vissza a városba, újra indult a betondzsungeles élet – bár macskát láttam itt is, ott is kószálni, sütkérezni. Legalább ennyi. A paradicsom már egészen nagy, szinte fa, jó másfél méteres lassan, de még nem virágzik… A gangon kis zöld smaragd-szigetekként tündökölnek a virágok, amelyeket a földszinten lakó hölgy gondoz. Igazi kert a sárga kockás udvaron.

Révfülöp ideje és szavai itt zsonganak bennem, körülöttem… négy hétre elvonulni manapság óriási ajándék, és bizton állíthatom, nem maradtam önmagam. Minden, ami történt, mese volt és csoda – a szürke lapok épp úgy, mint az aranysárga reggelek.. távolodik, mint egy álom. Úgy érzem magam, mint egy különleges nyári gyümölcs, amely éréséhez nagyon speciális feltételek kellettek – és közeledik a szüret ideje! Alig várom, hogy leszedjenek… és megkóstoljanak. Szerintem minden gyümölcs dalol ilyenkor a fán, ahogy Holle Anyó meséjében kiabálják a almák: Megértünk, szedj le minket! Megértünk, szedj le minket! Majd az idő tudja, mikor érkezik el a megfelelő pillanat a szürethez. Nem kell siettetni. Sok élet-gyümölcs és változás érik, új és új utak szaladnak mellettem, egyik-egyik még a talpam alá talál futni… addig is áramlanak a szavak.

Mi volt Révfülöp? S amit ott szerettem?

fények * belső zarándokút * reggeli rigók * mogyorót ropogtató mókus * 
fakopáncs és a kicsi mása * a sünvadász kiskutya * a kevés látogatóm, aki beugrott hozzám * káptalantóti piac * hosszan úszni a hullámzó Balatonban * visszavonulni a világtól * sárgarigót temetni * sárgarigót látni * nyurga macskát magamhoz édesgetni, aki másnapra elfelejtette, hogy már barátok vagyunk * révfülöpi könyvtárat * biciklizni erre-arra * kertmozi a Balaton partján * hold-kelte a víztükrön, miközben mozizunk * szerelmes ölelés * búcsú * új ismerősök, barátok * tereplovaglás * betűvetés napi 8-10 órában * rég látott középiskolás barátokkal találkozni * Balaton-átúszás tömeg * áthajózni a tavon és vissza * újraolvasni a Vörös Oroszlánt * csoki habot keverni, francia recept alapján “mousse au bain” * napsütés * könnyek * Mátrix * rántott hekk * lángos * vice-házmester * mise Kővágóörsön * bizalom * csönd * vihar * nyugalom * mélységek * felfedezések * reggeli a verandán
A város pár nap alatt magába szippantott, ahogy a munka is újra. De gyönyörűt kaptam ezalatt az egy hónap alatt, életben, visszavonulásban – újra és újra eszembe jutnak azok a részek az Újszövetségből, amikor Jézus azt mondja az apostoloknak: Gyertek, vonuljunk vissza egy magányos helyre, pihenjünk! Kell a pihenőidő ahhoz, hogy leülepedjék az élet sodrása és minden olyan sürgés-forgás, ami ezen a magányos, elhagyott helyen kívül esik. Semmit tenni továbbra sem volt időm, de egy csöppet sem bánom, hiszen szívügyön munkálkodtam, és önmagában csoda, hogy ott lehettem, megteremtődhetett, megkaptam ajándékba. Nincs mese, kívánni kell és még a végén teljesül..  szóval csak óvatosan!
Posted in ír, bokréta, fürdő, filozófia, flow, ló, Révfülöp, szavak, Szepes Mária | Leave a comment

Lóháton, erdőben

Posted on July 18, 2012 by escuchavital
Szép lassan a végéhez közeledik a nagyjából négy hetes remeteségem a Balaton felvidéken. Már két hete is azt éreztem, milyen megállíthatatlanul settenkednek a percek és pillanatok előre a napokban.
Újra és újra megtorpanok csodálni, mennyi minden változik bennünk napról-napra, óráról órára akár. Alig féléves távlatból már egészen tisztán látszik, hogy nem vagyok az, aki pár hónappal ezelőtt voltam. Nem csak a sejtek változnak a testben, hanem a gondolatok, az érzések, a viszonyulások, a világhoz-rendeződés is folyton alakul a tapasztalatok hatására.

Belső zarándokút, külső mozdulatlanság.  Hét éve voltam a Caminón, s most úgy érzem, ha ez az időszak lezárul az életemben, szeptember végén de jó lenne elmenni újra, pontosabban Burgos-tól szép lassan végéig járni Finisterráig az utat, és hagyni, hogy szaladjon kifelé belőlem  minden, ami felgyűlt az elmúlt években, hónapokban: minden öröm, minden szépség, minden fájdalom, minden csalódás. Váltakozó intenzitással jut eszembe a június közepi zágrábi tánc: témája az elengedés (let it go) volt, a hozzá tartozó érzelemmel, ami a mély szomorúság (sadness). Eleme a víz. Színe a kék. Amit akkor ott testben eltáncoltam, megéltem, elengedtem, magamhoz vontam, megöleltem, tovább engedtem, az történik most napról napra. Milyen nehéz elbúcsúzni valamitől, ami közel áll a szívhez, s mégis tovább kell menni. A világ minden bölcsessége hiába van előttem kiterített kártyaként, a bánatot, a szívfájdalmat nem lehet megspórolni – át kell menni rajta, s engedni, hogy fájjon, hát fájjon, hagy fájjon. Ha már volt elég bátorságom odaadni magam valaminek… legalább annak örüljek, hogy erre képes voltam. S még ehhez a fájdalomhoz sem ragaszkodni, hiába írja Kahil Gibran egy helyen, hogy “legalább ez a fájdalom beszélje nekem, hogy enyém vagy..”.
Az élet hullám-mozgása s az áramlatok mossák a partjaim. Tengerbe forduló homok, s homokba forduló tenger – Jin-Jang, vízből és homokból. Azúrkék és okkersárga. Feloldódni a vízben, a levegőben, a sárgarigóban, a töltőtoll tintájában, siklóvá, kagylóvá, szárnyra kapó gerlévé válni.

Az elengedéshez a legjobb a fizikai munka, a fizikai fáradtság. Menni, művelni, mosni, mászni, tenni, nem gondolni, izommá és verejtékké válni, mozdulatokká, nyújtózkodássá, tánccá, lihegő lélegzetté… Az elmúlt egy hónapban többek között újraolvastam Szepes Mária: A vörös oroszlán című könyvét. 13 évesen olvastam először, akkor óriási hatást gyakorolt rám. Azóta olvastam egy párszor…  most egészen új szemmel, új fejjel, mégis tudva, emlékezve mindenre, ami eddig történt.
Kétségtelen, hogy a hit tartja össze a világunkat. Amiben hiszünk, az a valóság. Még a Mátrixban is megjelenik ez. A döntéseink, s mindaz, amit a világból fel tudunk fogni, mind-mind hitrendszerünket tükrözi.

Miért nem futamodunk meg bizonyos dolgok elől, ha mégoly veszélyesnek érezzük is? Mert vágyunk rá. Mert ameddig nem éltem át, nem tudom, hogy mi van benne, még nem váltam a “mesterévé”, és nem tudom a törvényt. Mi a Törvény?

Az egyik az, hogy “A dolgokat egyedül belülről lehet átélni. Azonosulni kell velük, hogy minden lehetőségükkel, veszélyükkel magunk mögött hagyhassuk őket. Aki áthaladt az alvilágon,  az megszabadult a pokoltól. Aki azt hiszi, hogy vékony pallón átsétálhat fölötte, az mindig belezuhan.” (Szepes, Vörös Oroszlán)

Belementem, belezuhantam, átmentem rajta, kiégetett, megégetett, véremet vette, átformált. Belső alkímia. Nem  minden zarándokút ilyen, de a legtöbbnél erre kell számítani, akár külső, akár belső.
A trükk az, hogy ha nem állok ellent, akkor hamarabb elmúlik. Minél inkább küzdök, annál nagyobb ellenállás alakul, és annál inkább belefeszülök, s ami feszül, az többé nem hajlékony, csak törni tud. Inkább elégek. Inkább meghalok, még ha fáj is,  de a fájdalom után, mint ahogy tél után az új tavasz, az üszkös földből új élet sarjad. A pokolból is csak kifelé vezet az út a közepétől, már Dante is megírta az Isteni színjátékban.

A másik pedig, amit szintén mindig elfelejtek, hogy “senki sem lehet mesterré, amíg meg nem értette dolgok igazi természetét, a törvényt, hogy mindenkihez csak a saját módján lehet hozzáférni, és csakis befogadóképességének mértékéig. Ahol nincs hely, oda hiába akarod beerőszakolni a világ legnagyobb, legboldogítóbb kincseit…”  (Szepes, Vörös Oroszlán)
Ó, a józanító, valóságba visszahívó igazság. Hányszor találkoztam ezzel, s még mindig nem ismerem fel. Kár, hogy a dolgokba való beletörődés is csak a saját mértékünk szerint valósulhat meg: kinek-kinek mértéke szerint más az a határ, ameddig megpróbál egy olyan ajtón bejutni, ami előtte zárva van.Egyesek egy életet is rászánnak néha az ilyen nem megfelelő ajtókon való dörömbölésre.

Visszatértem az életbe, az alkotás alakul, bár jóval lassabban haladok, mint terveztem. Emberi tényezők mindig közrejátszanak, s rossz aszkéta vagyok, még nem tanultam meg legyőzni a testem.Ezt is elfogadom. Ez ellen aztán végképp felesleges feszülni, igyekszem, gyakorlok, próbálkozom, s ami sikerül, annak örülök. Lassan a városba is visszatérek, amit most már nagyon várok – jól fog esni egy kicsit szétszéledni a barátokkal. Igaz, a munkás időszak még nem ért véget, sőt, szeptemberig csak fokozódik. Mégis, egy kis nyüzsgés nagyon jó lesz.

Tegnap voltam tereplovagláson, életemben először. Pár alkalommal már ültem lóháton, még nem sokat. Nagyon jól esett, egyszerűen fantasztikus élmény: egy órát poroszkáltunk a környező erdőben. Az óra végére már egészen biztonságban éreztem magam a ló hátán, kantárt a kézben, tartani magam nyeregben és hullámozni ahogy a paci lép. Persze még csak lépésben mentünk, azért több gyakorlás kell még a gyorsabb tempóra váltás előtt. Ez is egy álom, hogy majd egyszer tudjak lovagolni. Szép lassan, minden sikerül… előbb-utóbb. Ameddig van időm, s remélem van még, még nem csúsztam le semmiről. Zongorázni is el lehet kezdeni megtanulni ötvenévesen, ha addig nem jut rá időm. Soha nincs késő lehorgonyozni a valóságban azt, amiről álmodozom.

Posted in Balaton, Kahil Gibran, ló, Szepes Mária, tánc, zarándoklat | Leave a comment

Süni a bokorban

Posted on June 25, 2012 by escuchavital
Révfülöp, északi-part, Balaton.
Kicsi ház, kicsi verandával, nem esik ide az eső. Ma egész nap esett, hol csöndesen, hol erőteljesen. Reggel voltam misén, és boltban, de nagyjából még azokból főzőcskézek, amiket hoztam otthonról. Holnap egy biciklit is hozok, hogy még ennél is jobb legyen minden.

Már így is megvan minden, ami kell, vadregényes kert, ős-romantikus házzal, tűzrakó hellyel, kakukkal, fakopánccsal, seregéllyel, tömérdek pókkal, árvaszúnyog rajzással (bár most úgy tűnik őket az eső elmosta), és gyíkokkal, rigókkal. Meg egy sünit vadászó kis fehér kutyával, aki tegnapelőtt éjjel 11 kor érkezett és nagy hacacárét csapott, annyira nem értette, hogy mi is van a sünivel, és miért nem tudja megfogni. Szúrta az orrát, akárhányszor meg akarta kapni vagy szagolni. Még egy finoman elvonuló, beteljesedni nem tudó szerelem is akad, ami kegyvesztetten kapirgál a szív mélyén, és igazán arra ösztökél, hogy semmivel sem törődve vessem bele magam a belső zarándokútba, felfedezésbe és alkotásba. Talán a múzsák küldték, hogy ereje és heve segítségemre legyen.

Elvonulás, Budapestről, az álmok mezején való nagyon is valóságos lépegetéssel: már horgonyzom őket a földbe, szívemmel öntözgetem, és erőtáncot járok körülöttük, hogy gyökeret ereszthessenek a valóságban. Alkotói vakáción vagyok, igazi munka, de olyan munka, amibe belefér egy-egy nagy úszás a Balatonban, és egyéb finomságok is, mint például padlizsán sütés igazi vinétához, parázson, a kertben. Nagyon finom lett :).

A vándorwok-om is velem van, vagyis elhoztam főzni a wok-ot, és nagyon jól jött már az elmúlt három napban is.

Szerintem mindenki tud élni, aki mer. Ez itt a kérdés. Mármint, hogy mindenki tud-e élni. Merthogy az utóbbi napokban többször mondták ismerősök, barátok, hogy ejha, de jó neked, tudsz élni!Hát igen, tudok élni – szerintem ugyanúgy, mint mindenki más. Ezzel együtt, az biztos, hogy kitartóan kell vágyakozni és álmodozni, és ez nem elvesztegetett erő, mert a kitartás meghozza előbb-utóbb a gyümölcsét. Amikor feladjuk, és nem bírjuk tovább, és elengedjük, akkor is tovább viseljük a vágy lenyomatát, jelét.
Azt hiszem, hogy az élet Fenntartója megpróbál minket, hogy mennyire kitartóan vágyunk valamire – van amit könnyebb megkapni, van, amiért évekig kell álmodozni, elképzelni, vágyakozni (közben épp megjött a seregély csapat a kertbe, óriási madárcsivittel, és újra kezdi az eső, ami az elmúlt órában elhallgatott). És ott van az a mondás is, hogy mihelyst elengedjük, a miénk lesz, mihelyst nem akarjuk, megkapjuk (kinek mit). De azért ez nem mindig így van.
Minden ponton azt érzem, hogy az elmúlt tíz évemben vetett álom- és vágymagvak szüretelése van most. Elhalmoz ajándékokkal az Atya, mindennel, amire szükségem van. Ezzel együtt, még így is keményen, kő keményen meg kell dolgozni – szóval, ez az, amikor a szőlőt szedjük, amiből tudjuk, hogy idővel a legfinomabb borunk készül, ismerjük a dűlőt, végigkövettük a szemek beérését, és megvártuk a szürethez a megfelelő pillanatot. Szüretelek, de még nagyon sok munka és némi idő, míg az a finom bor elkészül, ami igazi kísérője lesz majd egy szép beszélgetésnek. Idő, és megfelelő figyelem.
A lényeg az, hogy ha nem tudunk vágyakozni, akkor megvalósítani sem tudunk. És a vágyakozáshoz azt sem árt tudni, hogy mit akarok, egészen pontosan, és arra ácsingózni, mert pontos “termékleírással’ még az univerzum is jobban boldogul.

Bátorság! Arra kell menni, amerre nem merünk, hogy megtaláljuk az élet sóját, és majd egyszer azt mondhassuk: jártam arra, és láttam, mi van ott. Próba nélkül sosem tudom meg, hogy mire vagyok képes – és általában sokkal többre vagyunk képesek, mint azt feltételezzük. Ezért is kellenek a kihívások, próbák, hogy fejlődni tudjuk, és felfedezhessük, mi minden kihasználatlan adottságunk van, mi mindenre vagyunk képesek.
Önmeghaladás, minden nap, amikor alkotunk, létrehozunk valamit. A legszebb, legnagyobb felfedezés, a belső zarándokút megmutatása kívül. Készen álltok?

Posted in alkimista, életterv, Balaton, filozófia, Révfülöp, vágy, zarándoklat | Leave a comment

Egymásra találás – könyvvel

Posted on June 6, 2012 by escuchavital
Lehet hogy egy jó másfél órát is eltöltöttünk Párizsban a könyvesboltban. Vagy inkább kettőt. Szívesen melegedtünk, kint esett az eső. Alul-fölül-elől-hátul körbenéztünk mindent. A legfelső szinten a zsebkönyvek voltak a nyertesek, itt jó fél órát bóklásztunk. Már éppen kifelé tartottam, amikor megpillantottam. Kézbe vettem, fülszöveg olvasás, beleolvasás, hajajajj, best-seller hirdetés, kicsit elbújtatva, második könyves író, névtelen akárki (nekem legalábbis, és francia), ez a második könyve. Fotó, fülszöveg, beleolvas. Eljött velem, nem akaródzott ott hagyni.

Hazafelé kezdtem el, azóta úton-útfélen olvasom, és lefekvés előtt. A könyv, halad velem. Vagy én haladok vele. A főhősnek adott feladatokat én is átélem az életemben, és használom, ahogy olvasok róla, és működik! Banális, egyébként. Mindent pontosan tudok, ami a könyvben van, értem a csínját-bínját, ettünk együtt epres málnafagyit sok nyáron keresztül. Mégis más, a nyelv idegen varázsa először is, mert francia. Másodszor pedig vannak dolgok, amelyekre időről időre jó, ha valaki emlékeztet. Hogy ne felejtsük el. Hogy gyakorlatban maradjunk. Hogy szintet lépve egy egésze más megközelítésből ássuk bele magunkat a mélységek mélységébe. Végül is Dante is csak a föld középpontjáig ment lefelé, utána már felfelé haladt, a Paradicsomba.

Laurent Gounelle könyvével járok most együtt, úgy egymásra találtunk, mint a borsó meg a héja. Az a címe, hogy ‘az istenek mindig inkognitóban utaznak‘(Les dieux voyagent toujours incognito – eredeti címen: Dieu voyage toujours incognitó, vagyis Isten mindig inkognitóban utazik). Az a típusú spirituális irodalom, mint ami a kezdetekkor Paolo Coelho volt. De francia-ízű. Jó.

Posted in Isten, könyv, Laurent Gounelle | Leave a comment

Az egy gyógyító szó

Posted on June 3, 2012 by escuchavital
Vasárnap lévén elvittem magam templomba, misére. Nem akaródzott mennem, de aztán mégis annyira szépen sütött nap, egyébként is jól esett tenni egy kisebb sétát – és végül nagyon szép volt. Ragyogó fehérség mindenütt, Szentháromság vasárnapját ünnepelte a Katolikus egyház.

A homíliát, vagyis a beszédet csak félig halottam, mert akadt egy kis elintézni valóm útközben a “ketrecben”, ahogy egy kedves ferences atya nevezi a gyóntatószéket. Egyszóval mire visszaértem a padsorokba, a mese arról szólt, hogy misztérium. Misztériumvallás. Igen, ez volt anno a kereszténység gyökere, valami vagy Valaki olyanban való hit, amely nem e világról származik, és Akit örökül kaptunk. Ésszel nem egészen felérhető, ezért misztérium. Ez eddig nagyon szép.

Azután, a Eucharisztia felmutatása és megtörése után, van egy mondat, amit elmond a hívő a liturgia szerint: “Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, csak egy szóval mondd, és meggyógyul a lelkem.” Érzésem szerint ebben az egyetlen mondatban többek között benne van a százados, aki kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg a szolgáját (egyébként a százados római katona volt, nem zsidó, tehát elvileg sem őt, sem a szolgáját nem kellett volna meggyógyítsa Jézus, de megesett a szíve a kérlelőn). Midőn indult volna a százados házba, a százados azt mondta neki, hogy nem kell, hogy a házába eljöjjön, elég, ha azt mondja, hogy meggyógyul a szolga, mert ő hisz benne, hogy az akkor így van. Mint katona ember, ő tudja, hogy ha parancsot ad, akkor azt a megbízottai teljesítik. Jézus ezt hallva végképp elképedt, és kijelentette, hogy a szolga már meg is gyógyult, és ekkora hittel még Izrael gyermekeinél sem találkozott.
Hát így emlékezünk meg minden misében a római századosról.

Ugyanakkor Cirill atya (ferences testvér) egyszer egy egészen gatyába rázó magyarázatot tartott többek között erről a mondatról is, egy szentmise keretében. Miszerint a mondat második részének legfontosabb szava nem az “egy” hanem az, hogy egy “szóval”, vagyis egyetlen egy “szóval” elég mondania, és akkor meggyógyul a lelkünk. Mert nem egy határozatlan névelő, hanem egy számnév szerepel a mondatban.
Ez bizony nagyon komoly dolog, mármint az, hogy meggyógyul a lelkünk. Szerintem az egyik legnagyobb dolog, ami meg tud történni velünk életünk során az az, hogy gyógyult lélekkel távozunk amikor menni kell. Az egész fejtegetés teljesen logikus, főként más nyelveken, amelyeken az Újszövetség íródott, s nem magyarul, ez valóban így is hangzik, hogy “egyetlen egy szóval”. Ez eddig tehát rendben van. De amióta így felhívták a figyelmem arra, hogy egyetlen szó a megfelelő Személytől (Jézustól) elég a gyógyuláshoz (a csorbák és repedések eltűnéséhez), gyakran fürkészek befelé, amikor kimondom ezt a mondatot, hogy vajon, vajon, VAJON mi lehet ez az egyetlen szó?

Ma megtaláltam, vagy a Szó talált meg engem, nem tudom. Nem először talált meg, valahol talán eddig is tudtam, ködösen, ma mégis a teljes valóságában éreztem, hogy igen, ez az. Amikor véget ér minden önvád, amikor valami mázsás súly leszakad a lelkemről, mert odaáll elém az Isten, elém, a kicsi ember elé, és azt mondja a szemembe nézve, hogy: “Szeretlek”.

Posted in Isten, Jézus Krisztus, mise, misztérium | Leave a comment

Avokádó, füstölt tonhal, kurkuma

Posted on May 24, 2012 by escuchavital
Megjöttem Párizsból, és Varsóban is jártam egy napig. Ma reggel értem haza. Azt hiszem minden városnak megvan a maga íze… Varsó a világ legfinomabb almatortája. Vanília öntettel, kicsit megsütött habbal, vanília fagyival és mentalevelekkel díszítve. Párizs pedig… Pain au chocolat 🙂 vagyis csokis kenyérke – vagy croisson, és gőzölgő forró csoki.

Itthon hullámvasút. Hol fent, hol lent – és nem csak nálam, másnál is. A húsok eltűnőben az étrendből, amióta a disznó erősen visszaköszönt (biztos a gének összeférhetetlensége miatt, mármint a disznóé meg az enyém)… annál inkább halak, zöldségek… Valami nagy-nagy változás van mindenfelé, milyen nehéz is ilyenkor valami állandót találni! Van, a változás. Béke legyen a talpán, ami meg tud maradni ilyenkor – belül. Mert ez az igazán fontos. A feszültség pedig körben-körben tapintható, és mint kis békák ülünk az egyre forrósodó lábosban. Ha bent vagyunk, észre sem vesszük, hogy melegszik.
Egyre inkább az az érzésem, hogy a fejünk tetején állunk – vagyis vissza a régi hasonlathoz, hogy az aranybornyút imádjuk valami sokkal de sokkal értékesebb dolog helyett. Csak azért, mert az aranybornyú látható. Nohát. Annyi minden van, ami nem látható, de sokkal értékesebb! Mondjuk igen nehezen veszi fel a versenyt a nem-látóknál a láthatóval szemben, de nem reménytelen. Mindenesetre, a változás, elsősorban belső. Nem kell minősíteni, nem rossz vagy jó: egészen egyszerűen “csak” változás. Anyagátalakulás. Az szubtilis anyag átfordulása, átkristályosodása vagy szublimálása, nem tudom, csak azt érzem, hogy történik. Bent ülünk a hullámvasút közepén, és bár most kicsi pihenő van, nem tudom, mikor jön egy újabb zuhanás, majd emelkedés. Hagyom is. Kukacból pillangó. Vajon tudja a kukac, amikor elvégzi az ősi rítust, és levél-burkába csavarja magát, hogy nem a halál vár rá, hanem az átalakulás?

Párizs – furcsán ismerősnek hat, még sosem jártam, most először. Hamisíthatatlanul bohém, színes, hangos forgatag, és franciául beszélnek. Külön öröm. Vasárnap volt a “pékek ünnepe” (fête des boulangers). A franciák a világ pékei. Művészi fokon űzik ezt az ágat… (remélem, ez nem sértő számukra. Csodálatosan finom pékáruik vannak, finomabbnál-finomabb kenyerek). Az ízlelés művészete. 3 és fél nap, Notre-Dame, Montmartre, Sacre-Coeur, gitárosok, harmonikások, metró, macskakő, utcazenészek, ködbe burkolódzó Eiffel-torony, zuhogó eső, zoknivásárlás. Kávézók, kávézók minden mennyiségben, egymás mellett szorongó vendégek, kifelé nézve mind az utcára. Bámészkodunk, mosolygunk. Zoknivásárlás, hogy legalább a lábunk száraz lehessen, ha már a cipőnk nem az.

Varsó kedves, meleg, tavaszi, óriási zöld kertek a városban, sárga épületek, újjáépített életek. Egynapos kiruccanás, az ebéd desszertje, és a vacsora desszertje, mintha külön univerzumban léteztek volna, össze sem lehetett hasonlítani. Óda az almatortához. Szuperlatívuszok. A hölgyek – és egypár úr is – az ízlelgetés nyomán kuncogásban, sőt hangos kacagásban tör ki. Endorfin-fröccs, nincs mese. Harmónia, ízösszhang, almatorta-művészet. Varsóban is élnék. Meg Párizsban is. Budapesten – élek, s ég a talaj talpam alatt. Egyszer el fogok menni és nem tudom, hogy ha el tudok menni, vissza tudok-e majd jönni.

Vacsorára füstölt tonhal, avokádó, piritós ghi-vel és kurkumával. És paradicsom. Zárásnak egy kis cseresznyés joghurt. Argentin tangó. Megérkezem, otthon vagyok.

Posted in avokádó, konyha, munka, Párizs, utazás, Varsó, változás | Leave a comment

Érintés

Posted on May 9, 2012 by escuchavital
Az a legújabb feltevésem, hogy azért betegszünk meg, mert keveset érintjük meg egymást – szeretettel. Jó, ez így ebben a formában nem igaz valószínűleg, de mégis egyre inkább úgy érzem, hogy nagyon sok köze van ennek valami mély igazsághoz. Az érintésnek. Az érintve levésnek, különösen szeretettel lenni érintve, megölelve, simogatva, megmasszírozva.
Először akkoriban gondolkodtam el ezen, amikor jó nyolc-tíz éve svéd masszázst tanultam. Sosem vizsgáztam le, mert az anatómiához nem fűlt a fogam, viszont masszírozni mindig is szerettem, és nagyon hasznos dolgokat tanultam meg ott, például, hogy törött vagy beteg végtag esetén az egészséges végtagot kell masszírozni (ha a másikat nem szabad vagy nem férünk hozzá), mert olyan okos a testünk, hogy ez is hat a beteg végtagra, és gyógyítja. Még az indirekt érintés is.

Azért megy olyan jól a masszőrszakma – mindegy milyen, svéd, vagy thai, vagy shiatsu, vagy mauri, stb – mert ki vagyunk éhezve arra, hogy megérintsenek. És a minőségi érintés – vagyis az az érintés, ami jól esik, amiben ellazulunk, megnyugszunk, amiben otthon érezzük magunkat, még ha egy percre is, hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, elfogadva, szeretve, megértve, és lazítsunk. Biztos vagyok benne ha komoly tudományos vizsgálatnak vetnénk alá az érintés hatását, az ölelés hatását mondjuk súlyos beteg emberekre való hatásukat vizsgálva, több eséllyel gyógyulna az a beteg, akit rendszeresen megölel egy számára szimpatikus, kedves másik ember.

Annyira egyszerűen működünk.. egészen fogantatásunktól körül vagyunk véve egy “másikkal”, vagyis folyamatos érintkezésben vagyunk édesanyánkkal, majd születésünk után is, a bőrünk megtanulja, megszokja, a levegőt, anyukánk melegségét, kezének puhaságát, simogatását, apukánk karcos borostáját, a takaró és az ágy huzatának textúráját és így tovább. Ha bajunk van, ölelésbe bújunk, ha ismeretlen a világ és félünk nekieredni, ölelésbe bújunk és nem engedjük el a védelmet adó kezet. Egy igazi ölelésben, amikor szív találkozik a szívvel, mindig otthonra, védelemre, megértésre és elfogadásra találunk. A majmok is folyamatosan kurkásszák egymást, persze ez nem a legjobb hasonlat, és azt is tudom, hogy van olyan időszak is, amikor aztán senki ne érjen hozzám, és el mindenkivel. Annak is megvan a helye. De mégis, sokkal többet kéne megölelnünk egymást, barátoknak, barátnőknek a találkozáskor, családtagokkal való találkozáskor, baráti társaságokkal, közösségekkel való találkozáskor…

Nem kell félni, ha elkezdjük gyakorolni, előbb-utóbb újra megtanulunk ölelni. Mert már sokan elfelejtettük.. pedig egyszerű:
1) a két (vagy több) ölelkező feláll (vagy ül, de állva könnyebb) egymással szemközt
2) kitárják a karjaikat és egymásra mosolyognak
3) odalépnek egymáshoz, és mellkast a mellkashoz (szívet a szívhez) érintve átkarolják szelíden a másikat. Ha jön, akkor röviden, és nem kiszorítva a szuszt, szorongatás is belefér
4) beleengedjük magunkat az ölelésbe a szívünkön át – vagyis elpihenünk a másik mellkasán, a másik szívén, és belelélegzünk ebbe a végtelen találkozásba. A szívek szavak nélkül is értik egymást. És úgyis megérezzük, amikor már elég.

Mindenkit csak biztatni tudok, hogy próbálja ki a következő napokban: ölelj meg valakit, akit már nagyon régen öleltél meg! Emlékeztek az ingyen ölelés (free hug!) táblákra! Még idegeneket is lehet ölelgetni, ha úgy tetszik, csak szólj előre, vagy legalábbis jelezd valahogy, hogy most ölelés következik.

És azt hiszem kapcsolódhat ide Weöres Sándor egy remek verse:

Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod:
Szemem tavában magadat látod.

Posted in önismeret, betegség, Weöres Sándor | Leave a comment