Az utóbbi két hétben – a hétvégék kivételével – a napok a következő rendben folytak:
reggel ébredés, itthon munka, reggeli, jóga, irány az iroda, munka, ebéd, munka, kávé, munka, irány haza, itthon munka, vacsi, munka, munka, még egy kis munka, és aztán amikor K.O. akkor beájulás az ágyba. Néha random mise.
Hétvégén ezt még több itthoni munkával kólintottam fejbe, hogy teljes legyen a kép.
Már mindjárt ott vagyok, mindjárt, de még nem. Még egy picike van hátra, még le kell húzni azt a pár száz métert. Most már csak meg lesz…!
Vacsorára lazacot hoztam, borzalmasan drága itthon, de arra jutottam, hogy ez most kell. Napok óta szemeztem vele a polcon, de most sem úgy mentem be (vajat venni), hogy a lazac majd hazajön velem. De ez most úgy kellett, mint egy biztató ölelés, mint egy könnyekig csiklandozó kacagás. Nem szeretnék blaszfémiába esni, de a helyzet az, hogy a lazac, a frissen kapott bagettel, és olasz vajjal olyan volt mint egy hosszú, békés ima. Mint egyetlen békés pillanat Isten keblében. Az én zen vacsorám, imám a zen lazaccal.
Most aztán uzsgyi, irány a munka, mert még nem vagyok ott, csak majdnem, s a majdnem az még nem valóság, csak a peremén táncol. Ugrom, úszom, repülök. Lazactánc.
Párnafilozófia 