Lehet hogy egy jó másfél órát is eltöltöttünk Párizsban a könyvesboltban. Vagy inkább kettőt. Szívesen melegedtünk, kint esett az eső. Alul-fölül-elől-hátul körbenéztünk mindent. A legfelső szinten a zsebkönyvek voltak a nyertesek, itt jó fél órát bóklásztunk. Már éppen kifelé tartottam, amikor megpillantottam. Kézbe vettem, fülszöveg olvasás, beleolvasás, hajajajj, best-seller hirdetés, kicsit elbújtatva, második könyves író, névtelen akárki (nekem legalábbis, és francia), ez a második könyve. Fotó, fülszöveg, beleolvas. Eljött velem, nem akaródzott ott hagyni.

Hazafelé kezdtem el, azóta úton-útfélen olvasom, és lefekvés előtt. A könyv, halad velem. Vagy én haladok vele. A főhősnek adott feladatokat én is átélem az életemben, és használom, ahogy olvasok róla, és működik! Banális, egyébként. Mindent pontosan tudok, ami a könyvben van, értem a csínját-bínját, ettünk együtt epres málnafagyit sok nyáron keresztül. Mégis más, a nyelv idegen varázsa először is, mert francia. Másodszor pedig vannak dolgok, amelyekre időről időre jó, ha valaki emlékeztet. Hogy ne felejtsük el. Hogy gyakorlatban maradjunk. Hogy szintet lépve egy egésze más megközelítésből ássuk bele magunkat a mélységek mélységébe. Végül is Dante is csak a föld középpontjáig ment lefelé, utána már felfelé haladt, a Paradicsomba.

Laurent Gounelle könyvével járok most együtt, úgy egymásra találtunk, mint a borsó meg a héja. Az a címe, hogy ‘az istenek mindig inkognitóban utaznak‘(Les dieux voyagent toujours incognito – eredeti címen: Dieu voyage toujours incognitó, vagyis Isten mindig inkognitóban utazik). Az a típusú spirituális irodalom, mint ami a kezdetekkor Paolo Coelho volt. De francia-ízű. Jó.