Lóháton, erdőben

Szép lassan a végéhez közeledik a nagyjából négy hetes remeteségem a Balaton felvidéken. Már két hete is azt éreztem, milyen megállíthatatlanul settenkednek a percek és pillanatok előre a napokban.
Újra és újra megtorpanok csodálni, mennyi minden változik bennünk napról-napra, óráról órára akár. Alig féléves távlatból már egészen tisztán látszik, hogy nem vagyok az, aki pár hónappal ezelőtt voltam. Nem csak a sejtek változnak a testben, hanem a gondolatok, az érzések, a viszonyulások, a világhoz-rendeződés is folyton alakul a tapasztalatok hatására.

Belső zarándokút, külső mozdulatlanság.  Hét éve voltam a Caminón, s most úgy érzem, ha ez az időszak lezárul az életemben, szeptember végén de jó lenne elmenni újra, pontosabban Burgos-tól szép lassan végéig járni Finisterráig az utat, és hagyni, hogy szaladjon kifelé belőlem  minden, ami felgyűlt az elmúlt években, hónapokban: minden öröm, minden szépség, minden fájdalom, minden csalódás. Váltakozó intenzitással jut eszembe a június közepi zágrábi tánc: témája az elengedés (let it go) volt, a hozzá tartozó érzelemmel, ami a mély szomorúság (sadness). Eleme a víz. Színe a kék. Amit akkor ott testben eltáncoltam, megéltem, elengedtem, magamhoz vontam, megöleltem, tovább engedtem, az történik most napról napra. Milyen nehéz elbúcsúzni valamitől, ami közel áll a szívhez, s mégis tovább kell menni. A világ minden bölcsessége hiába van előttem kiterített kártyaként, a bánatot, a szívfájdalmat nem lehet megspórolni – át kell menni rajta, s engedni, hogy fájjon, hát fájjon, hagy fájjon. Ha már volt elég bátorságom odaadni magam valaminek… legalább annak örüljek, hogy erre képes voltam. S még ehhez a fájdalomhoz sem ragaszkodni, hiába írja Kahil Gibran egy helyen, hogy “legalább ez a fájdalom beszélje nekem, hogy enyém vagy..”.
Az élet hullám-mozgása s az áramlatok mossák a partjaim. Tengerbe forduló homok, s homokba forduló tenger – Jin-Jang, vízből és homokból. Azúrkék és okkersárga. Feloldódni a vízben, a levegőben, a sárgarigóban, a töltőtoll tintájában, siklóvá, kagylóvá, szárnyra kapó gerlévé válni.

Az elengedéshez a legjobb a fizikai munka, a fizikai fáradtság. Menni, művelni, mosni, mászni, tenni, nem gondolni, izommá és verejtékké válni, mozdulatokká, nyújtózkodássá, tánccá, lihegő lélegzetté… Az elmúlt egy hónapban többek között újraolvastam Szepes Mária: A vörös oroszlán című könyvét. 13 évesen olvastam először, akkor óriási hatást gyakorolt rám. Azóta olvastam egy párszor…  most egészen új szemmel, új fejjel, mégis tudva, emlékezve mindenre, ami eddig történt.
Kétségtelen, hogy a hit tartja össze a világunkat. Amiben hiszünk, az a valóság. Még a Mátrixban is megjelenik ez. A döntéseink, s mindaz, amit a világból fel tudunk fogni, mind-mind hitrendszerünket tükrözi.

Miért nem futamodunk meg bizonyos dolgok elől, ha mégoly veszélyesnek érezzük is? Mert vágyunk rá. Mert ameddig nem éltem át, nem tudom, hogy mi van benne, még nem váltam a “mesterévé”, és nem tudom a törvényt. Mi a Törvény?

Az egyik az, hogy “A dolgokat egyedül belülről lehet átélni. Azonosulni kell velük, hogy minden lehetőségükkel, veszélyükkel magunk mögött hagyhassuk őket. Aki áthaladt az alvilágon,  az megszabadult a pokoltól. Aki azt hiszi, hogy vékony pallón átsétálhat fölötte, az mindig belezuhan.” (Szepes, Vörös Oroszlán)

Belementem, belezuhantam, átmentem rajta, kiégetett, megégetett, véremet vette, átformált. Belső alkímia. Nem  minden zarándokút ilyen, de a legtöbbnél erre kell számítani, akár külső, akár belső.
A trükk az, hogy ha nem állok ellent, akkor hamarabb elmúlik. Minél inkább küzdök, annál nagyobb ellenállás alakul, és annál inkább belefeszülök, s ami feszül, az többé nem hajlékony, csak törni tud. Inkább elégek. Inkább meghalok, még ha fáj is,  de a fájdalom után, mint ahogy tél után az új tavasz, az üszkös földből új élet sarjad. A pokolból is csak kifelé vezet az út a közepétől, már Dante is megírta az Isteni színjátékban.

A másik pedig, amit szintén mindig elfelejtek, hogy “senki sem lehet mesterré, amíg meg nem értette dolgok igazi természetét, a törvényt, hogy mindenkihez csak a saját módján lehet hozzáférni, és csakis befogadóképességének mértékéig. Ahol nincs hely, oda hiába akarod beerőszakolni a világ legnagyobb, legboldogítóbb kincseit…”  (Szepes, Vörös Oroszlán)
Ó, a józanító, valóságba visszahívó igazság. Hányszor találkoztam ezzel, s még mindig nem ismerem fel. Kár, hogy a dolgokba való beletörődés is csak a saját mértékünk szerint valósulhat meg: kinek-kinek mértéke szerint más az a határ, ameddig megpróbál egy olyan ajtón bejutni, ami előtte zárva van.Egyesek egy életet is rászánnak néha az ilyen nem megfelelő ajtókon való dörömbölésre.

Visszatértem az életbe, az alkotás alakul, bár jóval lassabban haladok, mint terveztem. Emberi tényezők mindig közrejátszanak, s rossz aszkéta vagyok, még nem tanultam meg legyőzni a testem.Ezt is elfogadom. Ez ellen aztán végképp felesleges feszülni, igyekszem, gyakorlok, próbálkozom, s ami sikerül, annak örülök. Lassan a városba is visszatérek, amit most már nagyon várok – jól fog esni egy kicsit szétszéledni a barátokkal. Igaz, a munkás időszak még nem ért véget, sőt, szeptemberig csak fokozódik. Mégis, egy kis nyüzsgés nagyon jó lesz.

Tegnap voltam tereplovagláson, életemben először. Pár alkalommal már ültem lóháton, még nem sokat. Nagyon jól esett, egyszerűen fantasztikus élmény: egy órát poroszkáltunk a környező erdőben. Az óra végére már egészen biztonságban éreztem magam a ló hátán, kantárt a kézben, tartani magam nyeregben és hullámozni ahogy a paci lép. Persze még csak lépésben mentünk, azért több gyakorlás kell még a gyorsabb tempóra váltás előtt. Ez is egy álom, hogy majd egyszer tudjak lovagolni. Szép lassan, minden sikerül… előbb-utóbb. Ameddig van időm, s remélem van még, még nem csúsztam le semmiről. Zongorázni is el lehet kezdeni megtanulni ötvenévesen, ha addig nem jut rá időm. Soha nincs késő lehorgonyozni a valóságban azt, amiről álmodozom.

This entry was posted in Balaton, Kahil Gibran, , Szepes Mária, tánc, zarándoklat. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s