Az a legújabb feltevésem, hogy azért betegszünk meg, mert keveset érintjük meg egymást – szeretettel. Jó, ez így ebben a formában nem igaz valószínűleg, de mégis egyre inkább úgy érzem, hogy nagyon sok köze van ennek valami mély igazsághoz. Az érintésnek. Az érintve levésnek, különösen szeretettel lenni érintve, megölelve, simogatva, megmasszírozva.
Először akkoriban gondolkodtam el ezen, amikor jó nyolc-tíz éve svéd masszázst tanultam. Sosem vizsgáztam le, mert az anatómiához nem fűlt a fogam, viszont masszírozni mindig is szerettem, és nagyon hasznos dolgokat tanultam meg ott, például, hogy törött vagy beteg végtag esetén az egészséges végtagot kell masszírozni (ha a másikat nem szabad vagy nem férünk hozzá), mert olyan okos a testünk, hogy ez is hat a beteg végtagra, és gyógyítja. Még az indirekt érintés is.

Azért megy olyan jól a masszőrszakma – mindegy milyen, svéd, vagy thai, vagy shiatsu, vagy mauri, stb – mert ki vagyunk éhezve arra, hogy megérintsenek. És a minőségi érintés – vagyis az az érintés, ami jól esik, amiben ellazulunk, megnyugszunk, amiben otthon érezzük magunkat, még ha egy percre is, hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, elfogadva, szeretve, megértve, és lazítsunk. Biztos vagyok benne ha komoly tudományos vizsgálatnak vetnénk alá az érintés hatását, az ölelés hatását mondjuk súlyos beteg emberekre való hatásukat vizsgálva, több eséllyel gyógyulna az a beteg, akit rendszeresen megölel egy számára szimpatikus, kedves másik ember.

Annyira egyszerűen működünk.. egészen fogantatásunktól körül vagyunk véve egy “másikkal”, vagyis folyamatos érintkezésben vagyunk édesanyánkkal, majd születésünk után is, a bőrünk megtanulja, megszokja, a levegőt, anyukánk melegségét, kezének puhaságát, simogatását, apukánk karcos borostáját, a takaró és az ágy huzatának textúráját és így tovább. Ha bajunk van, ölelésbe bújunk, ha ismeretlen a világ és félünk nekieredni, ölelésbe bújunk és nem engedjük el a védelmet adó kezet. Egy igazi ölelésben, amikor szív találkozik a szívvel, mindig otthonra, védelemre, megértésre és elfogadásra találunk. A majmok is folyamatosan kurkásszák egymást, persze ez nem a legjobb hasonlat, és azt is tudom, hogy van olyan időszak is, amikor aztán senki ne érjen hozzám, és el mindenkivel. Annak is megvan a helye. De mégis, sokkal többet kéne megölelnünk egymást, barátoknak, barátnőknek a találkozáskor, családtagokkal való találkozáskor, baráti társaságokkal, közösségekkel való találkozáskor…

Nem kell félni, ha elkezdjük gyakorolni, előbb-utóbb újra megtanulunk ölelni. Mert már sokan elfelejtettük.. pedig egyszerű:
1) a két (vagy több) ölelkező feláll (vagy ül, de állva könnyebb) egymással szemközt
2) kitárják a karjaikat és egymásra mosolyognak
3) odalépnek egymáshoz, és mellkast a mellkashoz (szívet a szívhez) érintve átkarolják szelíden a másikat. Ha jön, akkor röviden, és nem kiszorítva a szuszt, szorongatás is belefér
4) beleengedjük magunkat az ölelésbe a szívünkön át – vagyis elpihenünk a másik mellkasán, a másik szívén, és belelélegzünk ebbe a végtelen találkozásba. A szívek szavak nélkül is értik egymást. És úgyis megérezzük, amikor már elég.

Mindenkit csak biztatni tudok, hogy próbálja ki a következő napokban: ölelj meg valakit, akit már nagyon régen öleltél meg! Emlékeztek az ingyen ölelés (free hug!) táblákra! Még idegeneket is lehet ölelgetni, ha úgy tetszik, csak szólj előre, vagy legalábbis jelezd valahogy, hogy most ölelés következik.

És azt hiszem kapcsolódhat ide Weöres Sándor egy remek verse: