Barcelona-Zágráb, sima ügy, egy bécsi átszállással – azt nem tudom visszafelé hogy fogom ezt az átszállást majd potom harminc perc alatt megvalósítani, de van rá némi sansz, hogy sikerül. Ráérek még aggódni ezen. Zágrábba megérkezvén, megtaláltam a taxit, szuper, s kértem, hogy akkor gyerünk a központi vasútállomásra. Mentünk is, de közben a sofőröm nagyon kedvesen megkérdezte, hogy hova tartok, mert hogy az a helyzet a központi pályaudvart a napokban lezárták, és valószínűleg máshonnan mennek a vonatok. Odakukkantottunk, így is volt, s ügyes volt mert még a következő állomásra is ő vitt el – ugyanis felajánlotta hogy segít kideríteni az ügyet. Védőangyal, vezető és taxisofőr mellékállásban. Szerencse, véletlen, áldás, ilyesmik.
A kis – de tényleg kicsi, kisebb, mint a Kelenföldi otthon – állomáson WC sem volt, a jegykiadó kisasszonyokhoz tudtam besurranni (ott is nagyon kedvesek voltak, és beszéltek angolul ó ye), majd kiderült, hogy este 7-kor a 6.30-ra várt vonat még nem érkezett meg (ó ye), így nem kell két üres órát eltöltenem azon az állmáson, ahol nem költői túlzás azt kijelenteni, hogy nincs semmi (egyetlen várakozóhelység a jegykiadókkal együtt). Egy kis várakozás, s begördült a vonat, helyem is lett, majd egy kis várakozás a határ előtt, határ után, s zsupsz! meg is érkeztem Ljubljanába. Azt hiszem ez is egy olyan város, ahol tudnék élni, nagyon hangulatos, kellemes légkörű. És van tél, igazi tél. Megszívlelendő. Jól esik ez az igazi hideg egy kicsit, persze valószínűleg nem 3-4 hónapig, de most a barcelonai nyirkos ál-hidegből becsöppenni az igazi tél végi hűsségbe, hófoltokkal, remek érzés.
No hát ennyi. Megérkeztem. Adtam az útnak rendesen, ahogy Jacktől várták! De én azért még visszatérek Barcelonába.
Abraham Maslow híres-neves, európai gyökerekkel rendelkező tengerentúli pszichológus az Egyesült Államokból. Különösen nevezetessé a saját nevével ellátott – Maslow-piramis – kidolgozása tette. Briliáns ötlet az egész: piramisba rendezte a szükségleteket, ahol is a legszükségesebbek legalul, a piramis alapjánál, míg a “luxus” szükségletek legfelül, a piramis legtetején helyezkednek el. Íme:
Nos, egy kicsit továbbfejlesztve – vagy bontva – az általánost az egyedire, azt hiszem mindannyiunknak megvan a maga külön bejáratú Maslow-piramisa, ahol olykor az alapszükségletek között olyan dolgok is szerepelhetek időről-időre, ami máskor a luxus kategóriába esne.
Ma este világosodtam meg olyan dolgokról, amelyek ehhez a témához vezettek. Illetve, ilyenkor mindig felmerül bennem egy régi kérdés: miszerint, a változás vajon egy csapásra történik, vagy hosszú idő alatt? Tyúk-tojás jellegű kérdés, de nem az. Szerintem a helyes válasz az, hogy a változás előkészítése lehet hosszabb vagy rövidebb idő, de maga az aktus, vagyis a változás, helyesebben a változás felismerése (pl. éhes vagyok, letörött a körmöm, hideg van, hiányzik valaki, bedöglött a számítógép, stb) az egyetlen pillanat töredéke alatt történik meg. Lehetnek előjelek, az előkészületre utaló jelek (általában vannak), amelyeket nem mindig veszünk észre, de azért vannak, s aztán: zsutty! Ott találjuk magunkat a változás kellős közepén.
No meg aztán, az alappiramis számtalan síkra bontható: attól függően, hogy éppen milyen élethelyzetben vagyok, az alapszükségleteim mennyire vannak kielégítve – mert például az avokádó igencsak luxus, attól függően hogy a világ melyik pontján élek, de annyira nagyon jól esik, hogy néha már hiány-szükségletként jelenik meg, pedig vannak más alapélelmiszerek. Érzelmi állapottól is függ ez az egész, meg egészségtől, kulturális vagyis tanult elemektől, s a többi. Rengeteg dolog jut eszembe egyszerre erről, de most inkább inkább rövidre fogom, mert közeledik a pizsi ideje.
Szóval az én szükséglet piramisomon igen előkelő helyen szerepel (az ölelés mellett, a baráti, szeretettel teli, a másiknak örülő, s ezt az örömet vele megosztó ölelés mellett) a minőségi beszélgetés. Lehetne együtt gondolkodásnak, vagy együtt filozofálásnak nevezni, de sokkal inkább arról van szó, amikor megosztod a gondolataid egy adott témáról valakivel, majd ő is megosztja az ő gondolatait, s ezek a gondolatok nemcsak összeérnek, hanem átfedésben is vannak, majd pedig a másik gondolata inspirál arra, hogy tovább indulj, még mélyebben fedezd fel azt a dolgot (vagy mást) amiről éppen beszélsz… túl a felszínen, a hétköznapi dolgokon. Ma volt részem ilyenben egy új ismerősömmel, nagyon-nagyon feldobott, s persze közben a felismerés is megérkezett, hogy mennyire hiányzik ez.
A hosszú szünet oka a munka. Ami mostanában hol ide, hol oda visz, repülök a széllel mindenfele. Múlt héten Grúziában jártam egy konferencián, ahol a konferencia után csoda-barlangvárosokat is megmutattak, elképesztő az egész. Képeket töltök fel, amint lesz rá időm. Aztán itthon (Barcelonában) munka+alvás a program, merthogy megint sikerült elkapni valami bacit, hihetetlen hogy lényegében január eleje óta ki-be járkálok ebbe a dög influenzába… Azt hiszem most bosszulja meg magát az, hogy tavaly (2012-ben) semmit nem pihentem, mert szabadság helyett született a könyv. Sok dolog van a betegeskedés mögött, ez bizonyára az egyik. Jövő héten pedig folytatódik a roadshow: vasárnap irány Ljubljana aztán Zágráb, egy kis kitérő vissza Barcelonába, majd Bukarest. Ma hazafelé arra is rájöttem, hogy pont mire megszokom, hogy itt vagyok, a hét végére, addigra utazom megint… sebaj. Csak legyek végre egészséges.. nagyon nem jó ez a csökkent üzemmód. A héten minden nap legkésőbb tízkor ágyba parancsoltam magam: az alvásnál nincs jobb orvosság (mert tényleg mindent de MINDENT eszem-iszom, még diétázom is, és semmi hatás.. csak picurka).
És persze, csak hogy véletlenül se unatkozzak, egyelőre apránként, de nekiálltam újra az orosznak. Mert mi mást tanuljak itt Barcelonában, mint oroszul beszélni? 🙂 Szóval a szokásos pörgés van, végtelenül csöndes barlangi idővel váltakozva. És sok alvással. Sok-sok alvással. Máris kések a pizsi-találkozómról… úgyhogy: Спокойной ночи! Jó éjszakát!
Azt még nem tudom, holnap hogyan fogom érezni magam, de a széttáncolt talpaimból kiindulva érezni fogom – azt az elmúlt egy, majd előtte két hónapot, amikor nem tudtam annyit táncolni 5 ritmust, amennyit jólesett volna. Úgy tűnik újra szoknia kell a kis mezítelen tappancsomnak a kiképzést…
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, mit használtok a gőz kiengedésére, de én ennél jobbat még nem találtam magamnak. Biztosan azért, mert a mozgás mindig is lételemem volt, s öt éves korom óta táncolok – de ez az élmény szinte semmivel nem hasonlítható össze. Ja igen, de valamivel igen: egy igazán jó páros éjszakával. Na. De néha még annál is jobb.
Most érzem igazán úgy, hogy megérkeztem, hogy minden megvan, amire vágyom ahhoz, hogy jól legyek itt (majdnem minden). Azzal együtt, hogy minden 5ritums tanárnak megvan a maga stílusa, és eleinte kissé fura volt a hölgy aki tartotta, mert két-két számonként megállt mutatni, magyarázni, és nekem túl sokat vezette a csapatot (tényleg csak az jutott eszembe, hogy na ez most pont olyan, amikor akkor megszakítjuk amikor végre jó kezd lenni, s abbahagyjuk, amikor nem kéne, ejhh, na, vigyük már legalább egyszer végig azt a hullámot… ).. de aztán mégiscsak jött az a hullám a végére, teljes egészében, gyönyörűen, és így már nagyon jó volt. A félreértések elkerülése végett a hullám itt egy teljes öt ritmus kört jelent, ami: az áramlás, a staccato, a káosz, a líra, és a csend teljes köre. Édes elengedés, édes szabadság!
A zenék is és a csapat is nagyon jó volt. Közös-ség. Más, új, minden új, az életem is, teljesen hülyeség azt várni, hogy ugyanolyan legyen, mint otthon. Ne is legyen ugyanolyan! Inkább tanulok s változom, elengedek, befogadok, alakulok…
Úgyhogy éljenek a vízhólyagok, a letáncolt tappancsok, a jólesően fájó izmok, a kimosódott mindenféle dolog helyén marad üresség, a lüktető erek, a pulzáló szív, a lélegzet, minden mozdulat, s egyáltalában véve ez a test, amit meg tudok mozdítani, amivel tudok táncolni. Test nélkül igen nehéz lenne táncolni. Már ezért megérte megszületni :).
Először is, Harmonia egy görög istennő, Arész és Aphrodité leánya.
Másodszor, egy japán regény (nem olvastam), Itó Szatosi tollából.
Harmadszor egy zenei fogalom, amely egy adott zenei szakaszt jelöl.
Ezek egyikére sem gondolok, de jó a kályhától indulni.
Az értelmező szótár szerint belső békét és kiegyensúlyozottságot is jelent, bár szerintük Harmonia Mars és Vénusz leánya volt. Az, amire gondolok, valami ilyesmihez áll közel, mármint a belső békéhez és kiegyensúlyozottsághoz.
Annak idején, talán van már tíz éve is, de lehet hogy csak nyolc, egy kineziológia tanfolyamon egy olyan érzéssel foglalkoztunk, ami akkor sok résztvevőben jelen volt. Ez az érzés általában a gyomor energiaellátását blokkolta, különféle szorongásos tüneteket, emésztési rendellenességet és mindenféle egyéb kényelmetlenséget okozva. Ez a “hontalanság érzése” volt. Vagyis az, amikor nem érzem magam “otthon” az életemben, egy helyzetben, amikor nincs talaj a talpam alatt, amikor elveszítettem Ariadné fonalát, amikor nem tudom merre tovább, nem tudom hova tartozom, s a többi, s a többi.
Azt hiszem az utóbbi hetekben a kis átmeneti időszakom ennek az érzésnek a maximális befogadásával, átélésével, megemésztésével és elengedésével telt. Főként azért gondolom, mert kezd hűlt helye lenni, s a léggyökerek lassacskán el-elérnek a földig.
Ennek a “lyuk van a lelki hasamban” érzésnek a harmónia az ellenkezője. A harmónia, amikor minden pici puzzle összeáll egy képpé, és megértjük a kicsi helyünk jelentőségét valami nagy körtáncban. Amikor összhangban vagyunk magunkkal, a világgal, tehát a külsővel és a belsővel, és ez a külső és belső egymással. Sokan és sokat írtak már ilyesmiről, talán az összes misztikus, annyira nagy a kereslet eziránt a harmónia iránt, s szinte lehetetlen akarattal megteremteni. Ha már erőlködés van, akkor valahol több van, máshol pedig kevesebb, a harmónia pedig sokkal inkább elengedés, mint erőlködés. Sokkal inkább beleengedés, elengedés, együtt-utazás, semmint kontroll. Belső béke, vagy ahogy Müller Péter nevezi, “belső mosoly”. Valami olyasmi, mint amikor egy belső tér megtelik tartalommal, amikor a köd felszáll egy völgyből s a névtelen üresség helyett csodaszép táj tárul a szemünk elé, tele nyüzsgő élettel. Hangoltság, és teltség, mint egy finom vacsora és egy jó beszélgetés után, kapcsolódás és otthonosság. Otthon, ott és ahogy és amikor vagyok, az összes aggodalmammal és hülyeségemmel együtt.
Ma picit még érzem a nyakam. Összekapom magam gyorsan, reggeli szertartások, s irány a piac! Ez itt Grácia-falu, Barcelonában, szikrázó napsütésben, ideje végre felfedezni a piacot! Ahogy közeledek a pár utcányira lévő nagy épülethez, dobszó üti meg a fülem. Besétálok az egyik bejáraton, és mindenféle Brazil zászlós sapkával s egyéb dolgokkal díszített színes sokadalom fogad. Hát persze, karnevál van! Az utolsó hét, hamvazó szerda előtt, a böjti időszak előtt, az egész város karneváli hangulatban izzik. Eszembe jut, hogy tegnap a reptéren is láttam mindenféle velencei karneválosnak öltözött nagy orrú, maszkos, fekete úti köpenyes embert. S a várakozók közt egy nővért és egy rendőrnőt együtt. Lehet hogy a maszkosokat várták.
A zöldségek szépek, a házi olasz tésztásnál, ahol friss tésztát lehet venni, végre nincs sor, és egy házityúkost is találok. Minden, amire a hétre előre szükség van. Lepörgetem a fejemben a heti menüt. Közben a dobosok és a karneváli lengén öltözött hölgyek arrébb táncolnak, mindenki mosolyog, OLÉ!, vonul utánuk a tömeg, a gyerekek visonganak, egy tízéves forma fiúcska lehajol, hogy a megüresedett terecskén a nők ruháiból kihullott tollat felvegye, társai huncut mosolya kíséretében. Mire a tojáshoz jutok, rájövök, hogy minden apróm elszórtam, már csak kártya van nálam, így inkább hazamegyek. Tojást máskor.
S aztán, ebédrotyogás, tyúkhúsleves édesköménnyel, mosolygó répákkal. A heti hoteles tartózkodás után a legnagyobb ajándék az otthon, a saját barlang, a konyha, az edényeim, a főzőcskézés. Élvezem, ahogy a tyúkot bontom, gyönyörű húsa van, nohát mégsem vagyok vegetáriánus, hiába hogy az utóbbi hetekben nem esett jól a hús.
Csöndes, szombat délelőtt és délután, édes semmittevés, minden sietség nélkül, apró, mindennapi feladatokkal. Van kint város, igen, mi az hogy! De mostanában nem tudok sietni. Lassú vagyok itthon, mint egy csiga. Van már ötletem a város szisztematikus felfedezésére, s lassan-lassan ismerősök is vannak, no meg egy-két terv is fel-felüti a fejét, de még lassú vagyok és csöndes. Nem sietek sehova, van időm, kell legyen időm megpihenni egy-egy napra, órára, a sok utazás között. A mindennapi dolgok ilyenkor leföldelnek, megtartanak, keretet adnak.
Mint egy csend-élet-kép, édes lassúság, s a fű nő magától. Lehet, hogy ez egy kicsit zavaros így, de ez most pontosan ilyen.
A túl puha ágyba a derék s a gerinc alsó része belesüpped, rémesen fárasztja az izmokat, nincs ellazulásra lehetőség. Borsóhercegnő vagyok, de nem tudok aludni ilyen ágyban – így ilyenkor általában, mint most is, Torunban, felébredek némi szenvedős, éber alvás után az éjszaka közepén, s félálomban “lebontom s átrendezem” a szobát. Mivel sok ágy úgy van kialakítva, hogy egy alsóbb elemen van egy vastagabb matrac, ezt a felső matracot kiválóan arrébb lehet tessékelni, s az alsóbb ágyrész szerencsére mindig keményebb.
Van egy mondás, ki a spanyoloknak, ki a kínaiknak tulajdonítja, amely így hangzik: “jól válaszd meg a lábbelidet s az ágyadat, mert ha nem az egyikben, akkor a másikban vagy”. A nem saját ágyakat nehéz megszokni, jobb nem belegondolni ki vagy kik aludhattak benne (Pfff…). Saját ágy, saját barlang. A vendég-barlangok lehetnek akármilyen csinosak, cicomásak, modernek: ha az ágy nem jó, veszett ügy az egész.
Reggel a gyógyszertárban beszereztem egy kis köhögés csillapító oldatot (borostyán kivonattal), valamint egy probiotikum kapszulát, s délutánra már egészen jól lettem. Az egész álmatlanság arra volt jó ma, hogy szépen lassan végeztem minden dolgom, nem akartam lehetetlent, előre beláttam, hogy mindennel nem fogok tudni végezni. Szép lassan oldódik a stressz. Mi a gyökere? Mindenféle megfelelni vágyás az új munkahelyen (pedig ugye, ahogy egy kedves barátném is emlékeztetett ma este, magunknak kell megfelelni elsősorban, s akkor minden más is zökkenőmentesen megy). Vagy egészen egyszerűen, a testemnek több időre van szüksége adaptálódni, mint a fejemnek, szívemnek. Aggodalomra semmi ok, tényleg csak lazítani kell – lazítani, elengedni, bízni, megtartva lenni, és elhinni, hogy ez most akkor tényleg jó, és szabad, elfogadhatom, az enyém lehet, nem viszi el senki félúton hogy ja bocsánat mégsem, tévedtünk; hogy lassan-lassan tényleg belelazíthatok ebbe az egészbe, tényleg kiköltöztem Barcelonába és van egy olyan munkám ahol megbecsülnek és óriási perspektívák állnak előttem, hogy szabad vagyok, és lényegében, leszámítva a saját magam kis túráztatásait – teljesen egészséges.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de úgy érzem nekem sokszor a legnehezebb azt elfogadnom, hogy “jó”. Hogy nincs hajcihő, hogy békesség van, lehet élni szépen nyugodtan: valahogy annyira megszoktam a folytonos innen-onnan nekemeső ráncigálást, hogy már előre keresem és tartok tőle, pedig nincs. Nem csak arra kell megtanulni vágynunk, ami a mienk, ahogy Simone Weil mondja, hanem meg kell tanuljuk elfogadni azt is, ha meg lehet pihenni. Nem kell állandóan aggódni, harcolni, bizalmatlankodni. De ezt úgy megszoktam az otthoni környezetben, hogy most az tűnik fel, milyen elképesztően mélyen bennem vannak ezek a mechanizmusok – pedig egészen mást tartottam magamról.
Úgy érzem magam, mint egy délibábokat kergetett utazó: valahogy még mindig nem merem elhinni, hogy végre egy igazi oázishoz érkeztem, pedig lassan már a forrás hűs vizét kortyolom.
Ezt kívánom magamnak az új évre, hogy meg tudjam engedni azt az életemben, hogy mindaz a jó, ami körülvesz s ami felém árad, jöhessen, jelen lehessen, s észre tudjam venni, el tudjam fogadni, be tudjam engedni – és ezt kívánom nektek is. Biztosan írtam már ilyesmiről korábban is, ez visszatérő témám, különösen mert az önszabotázzsal is szoros viszonyban van: nagyon ügyesen el tudunk szabotálni minden igazi jót az életünkben, amikor nem akarjuk elfogadni a nekünk szánt ajándékokat, mert ragaszkodunk a szenvedéshez és a nehézségekhez.
Megcsípem magam, ébren vagyok, még csak nem is félálomban, pedig ilyesmi is előfordult már: például január elsején a rádióban a bemondó kisasszony sárga csepp adóról beszélt. Félálomban reggeliztem (délután 1 fele), s azt gondoltam, nohát micsoda abszurd dolog ez, “sárga csepp adó”, vajon ez most komoly, vagy vicc? Végül is a sárga csekk adóról volt szó, csak félrehallottam.
Egyszóval irány Florida, ahol még sosem jártam, ami a karibi térségben van, Kubához nagyon közel, a Mexikói öbölnél. Küldök nektek napsütést.
¿Qué dejas ir del 2023?
Y ¿qué esperas recibir este 2024?
Mis palabras para el 2024 son ternura, autocuidado y magia. Si te apetece reconectar contigo mismo y con tu propia magia, en el 2024 dispones de estas posibilidades.
Párnafilozófia 