Irány Florida!

Holnap ismét belecsapok az utazás közepébe, in medias res egy tízórás repülőúttal kezdve a napot, Barcelonából Miamibe, ahol még sosem jártam.

Reggel a gyógyszertárban beszereztem egy kis köhögés csillapító oldatot (borostyán kivonattal), valamint egy probiotikum kapszulát, s délutánra már egészen jól lettem. Az egész álmatlanság arra volt jó ma, hogy szépen lassan végeztem minden dolgom, nem akartam lehetetlent, előre beláttam, hogy mindennel nem fogok tudni végezni. Szép lassan oldódik a stressz. Mi a gyökere? Mindenféle megfelelni vágyás az új munkahelyen (pedig ugye, ahogy egy kedves barátném is emlékeztetett ma este, magunknak kell megfelelni elsősorban, s akkor minden más is zökkenőmentesen megy). Vagy egészen egyszerűen, a testemnek több időre van szüksége adaptálódni, mint a fejemnek, szívemnek. Aggodalomra semmi ok, tényleg csak lazítani kell – lazítani, elengedni, bízni, megtartva lenni, és elhinni, hogy ez most akkor tényleg jó, és szabad, elfogadhatom, az enyém lehet, nem viszi el senki félúton hogy ja bocsánat mégsem, tévedtünk; hogy lassan-lassan tényleg belelazíthatok ebbe az egészbe, tényleg kiköltöztem Barcelonába és van egy olyan munkám ahol megbecsülnek és óriási perspektívák állnak előttem, hogy szabad vagyok, és lényegében, leszámítva a saját magam kis túráztatásait – teljesen egészséges.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de úgy érzem nekem sokszor a legnehezebb azt elfogadnom, hogy “jó”. Hogy nincs hajcihő, hogy békesség van, lehet élni szépen nyugodtan: valahogy annyira megszoktam a folytonos innen-onnan nekemeső ráncigálást, hogy már előre keresem és tartok tőle, pedig nincs. Nem csak arra kell megtanulni vágynunk, ami a mienk, ahogy Simone Weil mondja, hanem meg kell tanuljuk elfogadni azt is, ha meg lehet pihenni. Nem kell állandóan aggódni, harcolni, bizalmatlankodni. De ezt úgy megszoktam az otthoni környezetben, hogy most az tűnik fel, milyen elképesztően mélyen bennem vannak ezek a mechanizmusok – pedig egészen mást tartottam magamról.
Úgy érzem magam, mint egy délibábokat kergetett utazó: valahogy még mindig nem merem elhinni, hogy végre egy igazi oázishoz érkeztem, pedig lassan már a forrás hűs vizét kortyolom.
Ezt kívánom magamnak az új évre, hogy meg tudjam engedni azt az életemben, hogy mindaz a jó, ami körülvesz s ami felém árad, jöhessen, jelen lehessen, s észre tudjam venni, el tudjam fogadni, be tudjam engedni – és ezt kívánom nektek is. Biztosan írtam már ilyesmiről korábban is, ez visszatérő témám, különösen mert az önszabotázzsal is szoros viszonyban van: nagyon ügyesen el tudunk szabotálni minden igazi jót az életünkben, amikor nem akarjuk elfogadni a nekünk szánt ajándékokat, mert ragaszkodunk a szenvedéshez és a nehézségekhez.

Megcsípem magam, ébren vagyok, még csak nem is félálomban, pedig ilyesmi is előfordult már: például január elsején a rádióban a bemondó kisasszony sárga csepp adóról beszélt. Félálomban reggeliztem (délután 1 fele), s azt gondoltam, nohát micsoda abszurd dolog ez, “sárga csepp adó”, vajon ez most komoly, vagy vicc? Végül is a sárga csekk adóról volt szó, csak félrehallottam.

Egyszóval irány Florida, ahol még sosem jártam, ami a karibi térségben van, Kubához nagyon közel, a Mexikói öbölnél. Küldök nektek napsütést.

This entry was posted in egészség, Florida, munka, Simone Weil, USA. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s