Léggyökér

Ma délután ellátogattunk Barcelona állatkertjébe. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy volt delfinshow! Erre egyáltalán nem számítottunk… azt nem mondanám, hogy delfinrajongó vagyok, de nagyon nagy meghatottságot érzek mindig, vagy örömet, vagy hálát, amikor találkozom ezekkel az állatokkal. Lenyűgözőek. Azt hittem már elmúlt az ilyen irányú érzékenységem, de valahogy mindig könnyeket csal a szemembe, amikor látom őket játszani – akár magukban, akár az emberrel együtt. Biztosan azért, mert még nem találkoztam velük elégszer. Tökéletes vasárnap délután volt… jobbat kívánni sem lehet.

Tampában, a Tampa-öbölnél, Floridában, a város és a mindenféle vizek látványa folyamatosan váltakozik. Rengeteg víz van mindenhol, hol édes, hol sós, egy több kilométeres híd ível át például egy fél-szigetről egy szigetre… pont két hete vasárnap, amikor akklimatizálódni próbáltunk, és még 26 C fok volt, a St. Petersbourg-i standról a város felé vissza láttunk egy-egy delfinhátat megcsillanni az öböl habjai között. Messze voltak nagyon, de a feltűnésük nagyon megnyugtató volt.
A 19 C fokos konferencia teremben, ahol az ezt követő három napon át ücsörögtünk jó 8-9 órát, nem nagyon voltak delfinek. Hiányoztak is, ahogy a a 20-26 C fokos kinti meleg is. Természetesen azon a napon, amikor a csapatépítőnek nevezett tevékenységek voltak (sportlövészet, illetve akvárium-túra, egyiket sem nevezném kifejezetten csapatépítőnek) már csak 19 fok volt, esővel, és hurrikán szerű széllel. De azért nagyon jó volt, mindezzel együtt. Azt megtanultam, hogy a sportlövészet, nagy légpuskával, nem az én műfajom. Kettőt lőttem, majd itt is eleredt a könnyem, úgyhogy egy szemfüles kollégának köszönhetően hamar visszaindulhattam a városba és a hotelbe. Na. De hát legalább megtanultam egy újabb határomat. Esetleg még a pisztolyos lövészetet hajlandó vagyok kipróbálni egyszer. Már megint más a való élet, mint a filmekben…

Nagyjából egy hete értem haza, jetleg s miegymás kíséretében. Másnaposan nagyon nem jó tíz-tizenöt órákat utazni. Azért azt a lövészetet le kellett öblíteni néhány tequila-felessel, nem tiltakoztam, amikor este a búcsúvacsin valaki bedobta az ötletet. Hazaértem után tört ki rajtam az újabb nátha és torokfájás. Csorgó orr. Így aztán egész héten home-office, ágyban munka (de mint kiderült, itt ezt nem lehet, vagy iroda, vagy betegszabi, legközelebb majd így lesz). A kis barlangi lét remek lehetőséget adott azon kontemplálni, hogy vajon miért is vagyok újra beteg (lényegében január 1-e óta folyamatosan náthás és torokfájós vagyok/voltam, kivéve a floridai hetet).
 
Egyszóval néha egy betegség az, ami a nagy tanácstalanság közepén végre felvillantja azt az aranyfonalat, ami segít visszatalálni önmagunkhoz, az életünkhöz, az igazán fontos dolgokhoz. Olyan könnyű elveszni a világban, olyan könnyű apró lépésenként, pici mozdulatonként át-meg-átformálni az értékrendünket, a fontossági sorrendeket: az új játékszabályok tanulása, a megfelelni akarás, és az egyedül-vagyok-a-nagy-idegen-országban-segítsetek-Vuknak kiszolgáltatottság érzése szinte észrevétlenül alakít, és átformál. Nem, tévedés ne essék: a változás nagyon fontos, és szükséges. Igenis van, amit el kell engedni – például a régi kelet-európai gondolat-kabátokat és hozzáállásokat; helyettük be kell engedni a friss levegőt, a mediterrán könnyedséget; elengedni a gyászt és beengedni a lírát; elengedni a gyanakvást és beengedni a bizalmat; elengedni a bátortalanságot és a “nem vagyok (elég) jó” érzést, és beengedni az “ez vagyok én, tessék, s (elég) jó vagyok” bizonyosságot.
De a változáshoz is kell az a talpalatnyi föld, az a leheletnyi otthonosság, ami mindazt a többnyire behatárolható teret vagy érzést testesíti meg, hogy ismerős vagyok magamnak, az életem egy folytonosság, nem pedig nemlineáris halmazok összevisszasága, hogy tartok valamerre valahonnan, s vagyok, aki vagyok.

Egyszóval – ki vagyok én?

Nagyon régen éreztem magam ennyire talajt veszítettnek, ennyire kilátástalanul eltévedve. Nehéz belelazítani ebbe az egészbe, s csak lenni, hagyni, hogy a dolog kiforrják magukat, megérkezni, MEGÉRKEZNI (mert még mindig csak megérkezésben vagyok, még nem értekeztem meg); nem új terveket koholni folyton. S a tervtelenség, a beteljesített álom (tervek) nyomában fellépő űr is okozhatja ezt az érzést…

Egy régi (4 évvel ezelőtti) kis füzet akadt a kezembe a minap, amit pont a bérmálásom idején vezetgettem. Sikerült teljesen kézzelfoghatóan megtapasztalnom azt az érzést, amikor “kihúzom magam a saját hajamnál fogva a mélységekből”. Az eltávolodás egyetlen ellenszere a közelség. S közelséget (többek közt) ez az idézet hozta meg – azt hiszem a Bibliából van, de nem írtam fel, hogy honnan pontosan:

“Nem keresnél, ha nem lennék a tied. Ne nyugtalankodj.”
No és, ezek után hirtelen sok-sok dolog bevillant, felvillant, hulló csillagok iparkodtak lefelé a tudatomban, s jó pár AHA érzés döbbent belém. Leginkább egy otthonos, végre belső talajt fogó lelki érzés. Hogy földet értem, s megvagyok. Tartva vagyok. Majdcsak meglesz, a(m/k)it keresek. Ez a talaj a talpam alatt, ez a belső, békés, csillagtalan, puha ég a szívem felett, ahol mégis valami fény dereng, ez ad ismerős otthon érzést. Ezt az érzést hiányoltam, ezt a belső talajt: azt hittem, már elveszítettem… s most megvan újra. Nagyon hálás vagyok érte. Messze voltam tőle nagyon, s most végtelenül jól esik ez az édes közelség.
Olyan, mint Isten ölelése. Vagy mint a bolondozó delfineket csodálni és lélekben mezítelenné válni előttük – de ez a meztelenség jó. 
This entry was posted in Barcelona, betegség, delfin, föld, Florida, Isten, megérkezés, utazás. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s