Az utakon mindig történik valami érdekes – nem mindig pozitív, de hát nem lehet megkívánni az érdekességtől, hogy mindig csak pozitív legyen. Az utolsó este Torunban nem tudtam jól aludni, csak 4 órát nagyjából, ez rányomta a bélyegét az egész napra. Végül is, hosszas cincálódás után hazaérkeztem, napközben munka miatt aggódtam (egy beadandó pályázathoz szükséges papírok időben való megérkezése miatt), majd egyszerűen csak fáradt és nyűgös voltam, amikor végre megnyugodtam. Münchenben is esett a hó (mint előző este Torunban), gyönyörű volt, de sajnos ez nagyjából 30 perc késést eredményezett, már a gép hasában várakozva arra, hogy mind a felszálló pályát, mind a gépünket jégtelenítsék. Végül is, a megérkezés végett, mindent elviselünk nyugalommal. Egy hirtelen kedvű fiatalember, amikor megtudta, hogy még vagy húsz percig veszteglünk a gépben felszállás nélkül, felpattant, s a felső csomagtartó részt kinyitva ki akart venni valamit.. de sajnos közben a nyakamba zuhant egy táska. No. Ez megint egy első dolog, ilyen még nem történt, remélem utolsó is. Hála Istennek nem egy laptop zuhant a nyakamra és a vállamra, egy maximum 1-2 kg-os kisebb táska csak. Szerencsére minden rendben, nem szegte nyakam a táska, de eléggé lesokkolt az utazás további részére.

Ma picit még érzem a nyakam. Összekapom magam gyorsan, reggeli szertartások, s irány a piac! Ez itt Grácia-falu, Barcelonában, szikrázó napsütésben, ideje végre felfedezni a piacot! Ahogy közeledek a pár utcányira lévő nagy épülethez, dobszó üti meg a fülem. Besétálok az egyik bejáraton, és mindenféle Brazil zászlós sapkával s egyéb dolgokkal díszített színes sokadalom fogad. Hát persze, karnevál van! Az utolsó hét, hamvazó szerda előtt, a böjti időszak előtt, az egész város karneváli hangulatban izzik. Eszembe jut, hogy tegnap a reptéren is láttam mindenféle velencei karneválosnak öltözött nagy orrú, maszkos, fekete úti köpenyes embert. S a várakozók közt egy nővért és egy rendőrnőt együtt. Lehet hogy a maszkosokat várták.

A zöldségek szépek, a házi olasz tésztásnál, ahol friss tésztát lehet venni, végre nincs sor, és egy házityúkost is találok. Minden, amire a hétre előre szükség van. Lepörgetem a fejemben a heti menüt. Közben a dobosok és a karneváli lengén öltözött hölgyek arrébb táncolnak, mindenki mosolyog, OLÉ!, vonul utánuk a tömeg, a gyerekek visonganak, egy tízéves forma fiúcska lehajol, hogy a megüresedett terecskén a nők ruháiból kihullott tollat felvegye, társai huncut mosolya kíséretében. Mire a tojáshoz jutok, rájövök, hogy minden apróm elszórtam, már csak kártya van nálam, így inkább hazamegyek. Tojást máskor.

S aztán, ebédrotyogás, tyúkhúsleves édesköménnyel, mosolygó répákkal. A heti hoteles tartózkodás után a legnagyobb ajándék az otthon, a saját barlang, a konyha, az edényeim, a főzőcskézés. Élvezem, ahogy a tyúkot bontom, gyönyörű húsa van, nohát mégsem vagyok vegetáriánus, hiába hogy az utóbbi hetekben nem esett jól a hús.

Csöndes, szombat délelőtt és délután, édes semmittevés, minden sietség nélkül, apró, mindennapi feladatokkal. Van kint város, igen, mi az hogy! De mostanában nem tudok sietni. Lassú vagyok itthon, mint egy csiga. Van már ötletem a város szisztematikus felfedezésére, s lassan-lassan ismerősök is vannak, no meg egy-két terv is fel-felüti a fejét, de még lassú vagyok és csöndes. Nem sietek sehova, van időm, kell legyen időm megpihenni egy-egy napra, órára, a sok utazás között. A mindennapi dolgok ilyenkor leföldelnek, megtartanak, keretet adnak.
Mint egy csend-élet-kép, édes lassúság, s a fű nő magától. Lehet, hogy ez egy kicsit zavaros így, de ez most pontosan ilyen.