Először is, Harmonia egy görög istennő, Arész és Aphrodité leánya.
Másodszor, egy japán regény (nem olvastam), Itó Szatosi tollából.
Harmadszor egy zenei fogalom, amely egy adott zenei szakaszt jelöl.

Ezek egyikére sem gondolok, de jó a kályhától indulni.

Az értelmező szótár szerint belső békét és kiegyensúlyozottságot is jelent, bár szerintük Harmonia Mars és Vénusz leánya volt. Az, amire gondolok, valami ilyesmihez áll közel, mármint a belső békéhez és kiegyensúlyozottsághoz.

Annak idején, talán van már tíz éve is, de lehet hogy csak nyolc, egy kineziológia tanfolyamon egy olyan érzéssel foglalkoztunk, ami akkor sok résztvevőben jelen volt. Ez az érzés általában a gyomor energiaellátását blokkolta, különféle szorongásos tüneteket, emésztési rendellenességet és mindenféle egyéb kényelmetlenséget okozva. Ez a “hontalanság érzése” volt. Vagyis az, amikor nem érzem magam “otthon” az életemben, egy helyzetben, amikor nincs talaj a talpam alatt, amikor elveszítettem Ariadné fonalát, amikor nem tudom merre tovább, nem tudom hova tartozom, s a többi, s a többi.
Azt hiszem az utóbbi hetekben a kis átmeneti időszakom ennek az érzésnek a maximális  befogadásával, átélésével, megemésztésével és elengedésével telt. Főként azért gondolom, mert kezd hűlt helye lenni, s a léggyökerek lassacskán el-elérnek a földig.

Ennek a “lyuk van a lelki hasamban” érzésnek a harmónia az ellenkezője. A harmónia, amikor minden pici puzzle összeáll egy képpé, és megértjük a kicsi helyünk jelentőségét valami nagy körtáncban. Amikor összhangban vagyunk magunkkal, a világgal, tehát a külsővel és a belsővel, és ez a külső és belső egymással. Sokan és sokat írtak már ilyesmiről, talán az összes misztikus, annyira nagy a kereslet eziránt a harmónia iránt, s szinte lehetetlen akarattal megteremteni. Ha már erőlködés van, akkor valahol több van, máshol pedig kevesebb, a harmónia pedig sokkal inkább elengedés, mint erőlködés. Sokkal inkább beleengedés, elengedés, együtt-utazás, semmint kontroll. Belső béke, vagy ahogy Müller Péter nevezi, “belső mosoly”. Valami olyasmi, mint amikor egy belső tér megtelik tartalommal, amikor a köd felszáll egy völgyből s a névtelen üresség helyett csodaszép táj tárul a szemünk elé, tele nyüzsgő élettel. Hangoltság, és teltség, mint egy finom vacsora és egy jó beszélgetés után, kapcsolódás és otthonosság. Otthon, ott és ahogy és amikor vagyok, az összes aggodalmammal és hülyeségemmel együtt.