Az elmúlt egy hétről annyit érdemes tudni, hogy nem volt zökkenőmentes az integrálódás és akklimatizálódás a budapesti jelenlétbe. Embert próbáló: mindig akad valaki, aki készséggel és örömmel kötözködik, nehogy egyedül érezzem magam a mosolyommal az utcán.
Hála Istennek, ezek nagy része, egy-két nap alatt lepereg.
Az elmúlt egy hét alatt valóban világosan látszik, hogy valami gyökeresen megváltozott bennem. Talán találkoztál már azzal a kijelentéssel, hogy ha te változol, akkor a világ is változik körülötted. Általában a keleti mesterek szokták ezt emlegetni, azzal kiegészítve, hogy vigyázz, mert amikor “szintet lépsz”, vagyis új dolgokat ismersz fel, új dolgokat integrálsz hatásosan az életedbe és a személyiségedbe, valamint kidobod a ballasztot, sok segítőkész ember fog hirtelen körülvenni, akik egészen más elképzeléssel bírnak arról, hogy neked “hogyan kéne viselkedned”. Nos, az ilyen esetekben meglátásom szerint a legfontosabb az, hogy ne viselkedj. Természetesen nem kell leordítani a másik ember fejét, hiszen az nem vezet megoldáshoz, sőt. Amennyire lehet, meg kell próbálni megőrizni a türelmedet, és mosolyogni. A meglepettséget azonban nem kell véka alá rejteni, és egy kedves, jól irányzott kérdést is meg lehet fogalmazni a váratlan, nem igazán helyénvaló reakcióval kapcsolatban. Nem marad hatás nélkül, biztosíthatlak róla.
Egyszóval itthon, kóstolgatom a világot, ízlelgetem magam és élvezem, végtelenül nagyon élvezem a kánikulát, a
Csillaghegyi strandfürdőt, amit néhány éve újra és újra felfedezek – annak idején gyerekkoromban rengeteget jártunk ide a szüleimmel. Élvezem az elcsitult hullámokat a bensőmben, és figyelem a hegy-élményt, a csöndességet és verőfényt a hegytetőn. Töltekezem a meleggel és a nappal, előre, a téli napokra. Próbálom kikerülni a meglehetősen szagos hatodik és hetedik kerületi sikátoros utcákat – a nagykörúton innen – ami elég lehetetlen vállalkozás ebben az óriási melegben. Mert itt közel nincs annyi tér, mint Washingtonban, és hát a tisztaság… Minden rohad, amit az utcán hagynak, nem csak a kutyalepetések, hanem a répában szegény gyomorpróbák is. Meg még ki tudja mi. Mindenesetre, a meleg előhozza a gyomorforgató szagokat, ez a kevésbé kellemes része.
Talán 9-11 éve egy
Tatai táborban mesélte Prakash a következő szimbolikus történetet:
Az ember életútja a születés után 4 alapciklus ismétlődése.
Az első ciklus, a fogantatásunkkal kezdődik, amikor is a “jó idebenn” állapotában vagyunk hosszú-hosszú ideig. Aztán persze legkésőbb a 8-9. hónapban már meglehetősen szűkös kezd lenni a helyünk a pocakban, már nem is olyan jó odabenn, de gőzünk sincs arról, hogy egyáltalán meg lehet-e szüntetni a “rossz idebenn” helyzetet, és ha igen, akkor hogyan. A legtöbben aztán átküzdjük magunkat a szűkös úton a szabadulás felé, van akit császármetszéssel emelnek ki – de így vagy úgy, bekövetkezik a nagy megkönnyebbülés, a “jó idekinn”, a békés megpihenés a nagy harc után. Aztán, ahogy telik az idő, az “jó idekinn” szép lassan átfordul egy “rossz idekinn” érzéssé, amikor már túl sok a tér, a messzeségben parányinak érzi magát az ember, és vissza szeretne menni valami védett helyre, vágyakozik a “jó idebenn” állapotra, ami be is következik – majd ismét egy olyan helyzetben találjuk magunkat, ahol a “jó idebenn” hosszabb-rövidebb élménye után szűk kezd lenni a tér/az élethelyzet, satöbbi. Ezért is érdemes kikérdezni édesanyánkat, ha még megtehetjük, és eddig nem tettük meg, hogy hogyan történt a születésünk, hiszen leggyakrabban az alapélményünket képezzük le minden hasonló szituációban, attól függetlenül, hogy tudjuk-e vagy sem. Akik császármetszéssel születtek érdekes módon általában arról számolnak be, hogy a számukra fojtogató, nagyon nehéz élethelyzetekből többnyire valami váratlan, külső segítséggel kerülnek ki.
Hosszú ideje nem tapasztaltam ezt az érzést, amit a “jó idekinn”-nek tudok egyedül nevezni.
A változás a legtöbbször jó, mégis borzalmasan rettegünk tőle. Akár attól is, hogy másik helyen vásároljuk meg a kedvenc kenyerünket (mi van ha abban a boltban nincs? Mi van ha mégis más az íze, hiába ugyanaz a pék?), másik helyre üljünk a jól bevált “törzsszék” helyett az étkezőben, és így tovább.
A még nagyobb léptékű változások, bár olykor úgy érződnek, hogy hirtelen lepnek meg, hosszú előkészületek után jelennek meg az életünkben. Ilyenkor érdemes figyelni magadra, és arra, hogy mi történik benned és körülötted – mert ha változol, akkor a világ is veled változik, mindegy, hogy hogyan változol. A gyökereid szintjén bekövetkező mély változást megérzi a MÁTRIX*, hiszen már más jelet bocsátasz ki, és ezt anomáliának fogja fel, így megpróbál visszahúzni a jól bevált régi dolgok közé. Ha ezt tapasztalod, akkor azt tanácsolom, hogy találd meg azt a legerősebb csúcsélményt, hogy Csíkszentmihályi Mihály fogalmát is behozhassam, ami még az ilyen zűrös helyzetekben is képes erőd adni ahhoz, hogy megmaradj az újban. Visszafelé nem vezet út, ez pedig a Bibliában is szerepel: csak előre lehet menni. Épp úgy, mint a szülőcsatornában.
<<"Vajon én, aki megnyitom a méhet,
ne engedjek szülni is? – mondja az Úr –
Vagy én, aki szülni engedek,
zárjam be a méhet?”
– mondja a te Istened>>
Izajás 66:9
____________________________________________________________________
*MÁTRIX = a mindennapi világod, ami körülvesz
Párnafilozófia 