Nincs menekvés, letepert a nagy macska,

hamuszürke pofájával nyom a földre, s el nem ereszt.

Itthon, és nem lelem sehol a helyem.

Újra és újra eszembe jut a régi refrén: “semmire nem vagyok jó… “

dúdolom.

Csak hallgatni, amíg ki nem piszkálják belőlem az üvöltést, csak hallgatni tudok. Meg üvölteni, de akkor már többnyire mindegy.

Belekondítanak az ürességbe az örök kérdések, miért-ek, miért nem-ek és hogyanok.

Visszatalálni az elveszett gyerekkorhoz, a mézeskalács házikóba, az elveszített ártatlansághoz,

tiszta szívhez.

“Miért legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis. Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgy is.”

J.A.

Abbahagyni a duzzogást, a meg-nem-értést, elfogadni, ami van.

Kilépni, hagyni elmenni, elveszíteni a játékot, amit generációk óta görget a család. Felismerni, kimondani a nevét, a gyökerekig hatolni, megérteni, elvetni, továbbmenni, küzdeni, félni, megtartani ami érték, ismeretlen kerítéseken mászni át, megérkezni, megpihenni, majd újra menni tovább. Sosem fogy el az út, sosem ér véget a megpróbáltatás – úgy szép az élet, ha zajlik. Az irónia és csípős gúny végül mindent felmar, nem marad épen semmi. Minek? Hiszen kiterítenek úgy is. Odacsapni, odavágni, megmondani, fejére vágni, belemosni a képébe, ránézni úgy, hogy levegőt se kapjon… elmenni mellette, és hagyni.

Vagy felemelni, ruhát adni rá, kimosni a sebeit. Embernek látni, amikor a legkevésbé emberi, különlegesnek tudni akkor is, amikor ócsárol, mert el sem tudja képzelni, hogy őt lehet szeretni Önmagáért, azért, aki, azért, ami, hogy már úgy jó ahogy van, hogy sehova nem kell rohanni, ez a pillanat maga a megérkezés, hogy a kerítésen túl senki nem vár, mert már itt vagyok veled. Minek ne..? Hiszen kiterítenek úgy is.