Az elmúlt két hétre, az elmúlt két nap kivételével a munka, munka és még egy kicsi munka volt jellemző… napi 14-16 óra szellemi munka, és 6-7 óra alvás, mikor mennyi jutott. Még némi idő A-ból B-be való eljutásra, és vissza. Séta. Taxi.
BRIDGE tréning. Mindenesetre megvan az akkreditációm – két év után! Sikerült! És feltétlenül megérte.

Persze ekkora hajtás után, amikor tényleg gondolkodni sincs időd, nemhogy bambulni a fejedből, a hirtelen jött üresség a nagy sűrítő vákuum után fejbe csap. Hirtelen rengeteg idő és erő szabadul fel, amiknek újra meg kell találni az egyébként hosszútávú életcélokat. Eltart egy pár napig, míg újra minden visszatér a “rendes kerékvágásba”. Mert persze nem tér(het) vissza ugyanoda, hiszen annyi mindennel gazdagodtam, annyi minden változott, hogy már nem vagyok ugyanaz az ember, aki két héttel ezelőtt voltam. Ugye. Bár talán ez minden két héttel így van, nem csak a sűrű munkás hetekkel, hiszen kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba belelépni. De mégis, az ilyen sűrűsödési pontokon egészen markáns változások következhetnek be.

Újra és újra eszembe jut Washington: Budapesthez és az itteni életemhez képest hihetetlenül békésnek, sterilnek tűnik.. Tudtátok, hogy a légy szereti a mézet? Egy kávézóban ülök, és itt kereng körülöttem valami igen késői, hidegtűrő, kifejlett példány, és lelkesen kóstolgatja a maradék mézemet. Egyszóval Washington. Igazi vízválasztó. Kung Fu panda, meg minden. Olyan, mint amikor összefutsz egy évek óta nem látott ismerőssel, aki csak egyetlen szót mond, amikor meglát, s rámosolyogsz: annyit, hogy megváltoztál. És tudod, hogy igaza van, mert bár már egy fél évvel ezelőtt is más voltál, mint most, tudod, hogy gyökeres, mélységekig ható változás ment végbe benned alig pár hónapja. No ez az. Elég róla ennyit tudni.

És végre, hosszú indiánnyár után, beköszöntött az ősz. Esik, és hideg van. Elő lehet szedni a vastag nadrágokat, a szépséges csizmákat, és lehet indulni téli kabátot vadászni. Meg esőálló, szép női cipőt. Meg sálat. Kapóra jövő Glamour hétvége. Bár megint, és újra és újra meglepődök és meg is fogok lepődni azon, amikor egy-egy boltban az eladók agresszívak és nem kedvesek a vásárlóval. Mert bocsánat, az a dolgom, hogy feltúrjam a boltot, és ott hagyjak egy szemérmetlenül nagy összeget – már ha ez a szándékom. Megint ott vagyunk, hogy az eladó azt hiszi, hogy én vagyok őérte, pont mint a flegma pincér, és a mosolytalan bankügyintéző. Tévedés, kedves angyalkáim: a VEVŐ (vagyis ez esetben én) az, akinek a kiszolgálására hivatottak vagytok TI (szolgáltató személyek), tehát éppen fordítva, ti vagytok a vásárlóért. És nem hiszem, hogy egy-egy mosolynál, kedves szónál többet kívánnánk meg.. és ekkor örömmel megyünk vissza hozzátok újra és újra. Egy adott ponton én is szolgáltató vagyok, és igenis odafigyelek erre.

Olyan volt a tizenegynéhány külföldivel dolgozni Budapesten, mintha egy idegen városban lettem volna, valahol külföldön, jó volt velük együtt turista szemmel nézni Budapestet. Az örmény fiú az első napokban végiggyalogolta a várost keresztbe és kasul, és csillogó szemmel regélte, milyen csodálatos, romantikus város, és hogy teljesen beleszeretett, és legközelebb biztosan ide jön a barátnőjével… nohát… hogy Budapest ILYEN romantikus volna… 🙂 érdemes néha új szemmel tekinteni a régire, a megszokottra…

Hát ennyi. Hivatalosan is tréner lettem, oktathatok, hurrá, megvan, 2 évig tartott, megálmodtam, megalkottam, megtörtént: a legjobb ebben, hogy kimondhatom, hogy a legelső kockától az utolsóig (ami majd csak decemberben lesz meg a program szintjén, hiszen lesz még egy kéthetes tréningünk november végén) megcsináltam, addig kilincseltem, míg sikerült rá pénzt nyerni, sikerült VALÓSÁGGÁ TENNI, létrehozni valamit, ami csak a képzeletben létezett. Erre pedig két év nem is olyan rossz idő, nem? Tehát tudok alkotni. Úgy értem, lehorgonyozni térben is időben, teremtés-mágia, a víziót idehozni a Földre, átszűrni magamon, testet adni neki, és megvalósítani. Átmentem a tűzön, tehát mindent meg tudok tenni amit akarok…