Ahogy a tapasztalatok fokozatosan kikristályosodnak az életünkben, és élet-rendszerré állnak össze, úgy szerzünk tudást apránként arról, hogy vannak bizonyos minták – úgy a saját életünkben, mint a másokéban – amelyek meghatározókká váltak az életünkben. Vagyis vannak viselkedési minták, hozzáállási minták, amelyek egészen pontosan meghatározzák azt, hogy adott helyzetben hogyan fogunk reagálni. Illetve, hogy az a másik hogyan fog reagálni – ami pedig ezzel együtt egy egészen más kérdés, hiszen ez utóbbi kívül áll a birtokunkon és ellenőrzésünk alatt lévő területen.
De valóban szabadságunkban áll megválasztani, hogy hogyan reagáljunk a napról-napra feltáruló élethelyzetekre? Inkább ez a kérdés, semmint az, hogy ha már adott a helyzet, hogyan válaszolunk rá.
A szokások hatalma sokkal erőteljesebb életünk folyásán, mint azt kezdetben feltétezhetnénk: előbb-utóbb mintha függetlenítenék magukat tőlünk, használni kezdenek minket, nem is törődve azzal, hogy mi mit akarunk, és szívünk szerint mit választanánk.
A bölcsesség ott kezdődik, amikor már észre tudjuk venni, amikor meg tudunk torpanni egy pillanatra, nem számít, hogy mennyire idegesek vagyunk, mennyire félünk, mennyire meg akarunk felelni valakinek; vagyis mindaközben, hogy az adott szokásminta úrrá lesz rajtunk, észre tudjuk venni, hogy éppen mit csinálunk. Ez egy óriási lépés. Ha nem tudom, hogy mit csinálok, nem is tudok változtatni rajta, és nem tudok felelősséget vállalni azért, amit “élek”, amit cselekszem, hiszen a “körülmények”, “mások”, “kényszerítő erők” elveszik a döntési szabadságomat. De ezek inkább csak maszkok a kifogások bajnokán: a szokáson.
A szokás úgy tud elterpeszkedni életünkön, hogy eleinte észre sem vesszük: például minden reggel azzal indítjuk a napot, hogy átolvassuk a napi sajtót, vajas pirítóst ropogtatunk teával, ugyanazon az útvonalon haladunk munkahelyünk/iskolánk felé, satöbbi. Amikor egy tevékenység bemerevedik, mint a kiszáradt iszappakolás, már korlátozza mozgási szabadságunkat: még mosolyogni sem enged. Szörnyű.
A cselekvéssel szemben a nem-cselekvés is szokásunkká válhat, vagy esetleg a nem megfelelő időben való cselekvés – ezek védekezési mechanizmusok. És a jól irányzott önszabotázs is mindig ilyen mintákba rendeződik: szokásnak maszkírozza magát, nem hagy szabad választást, és elhiteti, hogy valóban fel kell robbannunk a haragtól, és le kell üvölteni a másik fejét, mert ez az egyetlen megoldás a problémára. Pedig nem ez az igazság.
Ha döntési szabadságunk volna, akkor módunkban állna – az automata csípő-pilótával szembehelyezkedve, aki már óriási távolságokra “csípőből tüzel” – több szemszögből is megvizsgálni az adott eseményt, és csak ezután dönteni arról, hogy mi is a helyzet szempontjából legoptimálisabb válaszlépés.
Tehát az első lépés a felismerés, hogy hirtelen a tudatába kerülök annak, hogy mit csinálok vagy mit nem csinálok. Elsőre ez végtelenül meglepő, és ez így van rendjén. Olyan érzés, mintha egyfajta külső szemmel pillantanék magamra, de ez nem tévesztendő össze a belső karmolónkkal, aki mindig el akarja hitetni, hogy nem vagyok elég, vagy éppen ellenkezőleg, túl sok vagyok – bármi, de semmiképpen sem vagyok jó úgy, ahogy vagyok. Rá nem szabad hallgatni. Soha. (Érdemes bekeríteni, felismerni honnan ered, hogy kinek a karmolóját szállásoltuk el legbensőbb kincseink között – észrevétlenül. Egészen biztosan nem mi találtuk ki, hanem kaptuk valakitől ajándékba… Illetve van egy kiváltó pillanat, egy kezdeti OK, aminek ő az okozata, és mivel a trauma olyan élő és mély, nem tud továbblépni azon. A felfedezés, megértés és a visszakövetés, a sebek kitisztítása a legtöbbször feloldja ezeket a belső csomókat, de eltart egy jó ideig, amíg levehetjük róla kötést, megszokjuk az új formát, vagyis – az új szokást. Különösen, ha jó ideje velünk róják életünk útját.)
A második lépés elsajátítása éppen olyan nehéz, mint amikor járni tanultunk, vagy mintha felnőtt fejjel szeretnénk megtanulni írni a másik – jobb vagy bal, kinek melyik – kezünkkel, mint amivel gyakorlott tollforgatók vagyunk. Végtelen türelemre, és folyamatos gyakorlásra van szükségünk a finom motorikus mozdulatok megtanulásához, és kitartó figyelemre, hogy ne adjuk fel amit elterveztünk. A második lépés az volna, hogy már ne csak észrevegyem, hogy mit csinálok, hanem képes is legyek megállítani magamat, akár éppen a cselekvés közepén: vagyis kapcsoljam ki az automata pilótát, és vegyem vissza az irányítást, és legyek valóban jelen abban a történésben, amelyre reagálok. Szokásaink a leggyakrabban nem is a sajátjaink: gyermekként úgy szívjuk magunkba a külső világot, mint egy száraz szivacs a nedvességet – mindent megtanulunk, amit csak lehet. Szokásokat is, amelyek végül nem engedik hozzánk a világot, mert védelmünkre tanultuk el, azt híve, hogy a mi jól felfogott érdekünkben szükségünk volt rá. És bizonnyal így is volt – egy darabig. Ha már nem működik, ideje változtatni rajta. És ha nem vagyunk harmóniában, ha kizökkenünk, ha hagyjuk magunkat az események sodrában cincálódni az egészen biztos jele annak, hogy kiadtuk a kezünkből a hozzáférhető irányítást. Hiszen ha más nem, a hozzáállásunk megválasztása mindenkor a kezünkben van, de ezt az alap-hozzáállást is tanulhattuk kevésbé hatékony minták alapján.
Vetkőzni kell tehát, követni a szokást a gyökeréig, kutatni, keresni, hogy honnan ered – ha a gyökerét nem gyomláljuk ki, bizony-bizony újra felvetheti belső kis kertünket a gaz. Ugyan akad egy-két gaz ami gazdagítja azt a dzsumbujt, de azért mégis csak jobb az életerő-elszívó gyomnövényeket kiirtani, nem igaz?!
A harmadik lépés a legnehezebb: miután észrevettem, hogy mit csinálok, és abbahagyom, valami új válaszreakcióval kell előrukkolnom, hogy átírhassam a régi mintát, hogy újraprogramozzam, hogy valami újat plántálhassak magamba, ami összeköt, és nem elválaszt, ami úgy tart biztonságban, hogy azért élni is enged. Micsoda bátorság! Gondoljatok csak bele! Lemondani a régi, jól bevált szokásokról, csak azért, hogy valami újat hozhassunk létre az életünkben, amivel talán jobban működhetünk, amivel talán boldogabbak lehetünk mi is, és a környezetünk is! Óriási tett megváltoztatni a szokásainkat, és éppen ezért az egyik legnehezebb is. Szerintem egy próbát mindenképpen megér, semmi veszíteni valónk nincs: maximum nem sikerül megváltozni.
Bagdi Emőke professzor asszony egy előadásában két dolgot javasolt: először is, hogy tartsunk ki 28 napig ha változtatni akarunk egy szokásunkon, másodszor, hogy próbáljuk meg az újnak szánt szokást minden nap ugyanabban az időben elvégezni ezalatt a periódus alatt (például reggeli mozgás, életmód javítás céljából, vagy esti beszélgetés életünk párjával). A rendszer és a kitartás meghozza eredményét, és ennyi idő alatt már automatizmussá válik. Tehát, az elsődleges “természetünket”, vagy sokkal inkább szokásainkat aprólékos, kitartó munkával meg tudjuk változtatni, és azt be tudjuk helyettesíteni egy kezdetben másod-szokással, ami eleinte tudatos választás módján jelenik meg a döntéseinkben, majd fokozatosan felkerül a robotpilóta választási lehetőségei közé, míg végül a ‘lehető legjobb válaszreakció’ cédulát kapja meg, és első csípő-szokásunkká nem válik.
Brutálisan őszinte és megdöbbentő dolog észrevenni azt, hogy milyen minták azok, amelyeket, ha benyomódik a gomb, és működésbe lép az adott rendszer, még nem tudok megállítani, hiába látom és figyelem meg, amikor történik, mert a robotpilótát nem tudom kikapcsolni. Biztos vagyok abban, hogy újra és újra lehetőséget fogok kapni, hogy kiléphessek a régi, elöregedett mechanizmusokból, és egy új mintát hozhassak létre – a nem napi szintű történéseknél ez egy kicsit munkásabb, és tovább tart. Egészen addig, ameddig meg nem változtatom azt, amin lehetőségemben áll változtatni. Erről szól a Hős Útja. Népmeséken és meséken nőttem fel, így tudom, hogy a kitartó törekvés elnyeri jutalmát. Remélem, ti is így tudjátok.
Párnafilozófia 