Lassan itt a tavasz: gyönyörű napsütés, mozgolódó őserők mindenhol a természetben. Éjjel még hideg van, nagyon hideg, nappal is a nap sugarai azok, amely az elmerevedett téli hideget kezdik feloldani apró simításokkal.

A legfontosabb üzenete az elmúlt két-három hétnek az, hogy a félelem lényegében ajándék. Felhívja a figyelmet a sérülékenységünkre (valami múltbeli dologból táplálkozik), és valójában nem más, mint (egy korábbi) fájdalomtól való félelem, legyen az testi vagy lelki eredetű. Fél-elem, tehát nem teljes: ha birtokában lennénk a teljes-ség-nek félelmünk tárgyát illetően, valószínűleg elillanna a félelem. Husserl-t idézve, sőt, pontosabban Kant-ot, akire Husserl támaszkodott, a dolgok önmagukban véve nem jók vagy rosszak, hanem a hozzájuk való viszonyulásunkban válnak azzá. Ez például a fenomenológia, vagyis a létező dolgokat vizsgáló tudomány lényege, hogy a dolgokat megpróbálja teljesen lecsupaszítani, viszonyrendszerekből kiemelni, és úgy, “en essence” a lényegét megvizsgálni. A lényegig redukálni, egyszerűsíteni. Van benne valami ZEN.

A kreativitásunkat zárolja a félelem: olyan, mint amikor a tetemes méretű zöld hasút rejtő bankszámlánkhoz nem férünk hozzá, mert nem találjuk a bankkártyánkat, vagy elveszítettük a csekkönyvünk, vagy egyszerűen csak zárva van a bank. Sejtjük, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne, lehetne, ha adott esetben a nyitvatartási időben próbálnánk meg bejutni (vagyis ha félretennénk a félelmet, és úgy vizsgálnánk meg a megoldandó kérdést), mégis megszoktuk ezeket a szűkös járatokat, a sötétben járást.

Ha hosszú ideig tart a tél, elszokunk a fénytől, és a ragyogó fény nem csókot dob a szembogárra, hanem éles fájdalommal szúr bele. Ezért gyakran inkább maradunk a sötétben…

Olvastam, hogy bizonyos szentek úgy éltek, hogy mindig a félelmük nyomában jártak (Hamvas Béla: Levelek, 2011). Mindig arra mentek, azt választották, amitől féltek, így időről-időre kigyomlálták ezt az érzést. Hálát adtak, amikor újra tudtak félni.. Ó, hát van még mit tanulnom! Bár én egy “csakazértis” ember vagyok, tehát ha félek valamit nem megtenni, inkább megteszem – mert a félelem egy nagyon kellemetlen, beszűkítő, bezáró érés. Elválaszt a valóságtól, és a legtöbbször – mert árny – sokkal rémisztőbbnek és hatalmasabbnak mutatja magát, mint amekkora valójában.

Ugyanakkor a félelem a legjobb barát is, védelem, figyelmeztet, hogy ne vessük magunkat biztosító kötél nélkül a mélybe. De a helyes megkülönböztetés nagyon fontos, mert van, amikor ugrani kell.

A bátorság a helyes megkülönböztetés: a pillanatban való jelenlevés, és nem a múltból eredő vagy a jövőből táplálkozó módon cselekszik, hanem a jelenben. Újra és újra megpróbálja áthidalni a nehézségeket. Félúton a vakmerőség és a gyávaság között.

Először tehát napszemüveggel megyek a fénybe, ha elszokott tőle a szemem. Megnézem a bank nyitvatartási idejét. Megigazítom a biztonsági kötelet, és újra ellenőrzöm a rögzítő csomót. Aztán nekirugaszkodom, és ugrok. Kilépek a fénybe, és vállalom önmagam: a belső világunk napfényre kerülésétől való félelem a legelemibb. Valóban ekkora félnivalónk van? Arra hívlak, hogy engedd a tavaszi napfényt befelé, a csontok mélyére, gyújtson fel cselekvő frissességgel, járja át egész bensődet a tavaszi szél, ne félj tőle. Csak a pormacskák és poroszlánok rettegnek amikor jön a nagy tavaszi takarítás.

____________________________________________________________________

Mindannyian szeretjük a napsütést, ebben biztos vagyok. A fenti analógia csak azt a célt szolgálja, hogy kívülről befelé haladjunk, és oda is meghívjuk a tavaszi fényeket, buzgó csermelyeket.