Aki a világban él, a város forgatagában, az őrült tempót diktáló, szaladgálós létsűrűségben, annak igenis időnként vissza kell vonulnia, egyedül kell lennie. Jaj annak, aki nem tud egyedül lenni, jaj annak, aki nem találja a befelé vezető utat: a barikádokon át kell mászni, a hegyekre fel kell kapaszkodni és leereszkedni túloldalt, és ha úgy alakul, még Moria bányái mélyére is le kell ereszkedni, mert a csönd, az szótlan arany király, olyan gyógyírt kínál a lélek zavaros sebeire, amelyet sehol máshol nem találhatunk.

Ez a menedék – mindannyiunknak van egy belső házikója, kinek hegyormon, kinek patak völgyében, kinek zöldsurgaras hajladozó fűszálak között. Vagy épp a sivatagban.

“Gyertek ti is, (menjünk) a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!”
Mt. 6:30-34.

Több helyütt előkerül a Bibliában is, hogy Isten szolgái gyakran magányba vonulnak… a fenti evangélium részlet nem magányról beszél, de visszavonulásról, elcsöndesedésről. Pihenésről. Magunkhoz való igazodásról (nem a másik ellenében, természetesen).

Meg kell adni magunknak a pihenés idejét, amikor nem érünk rá másokra, amikor saját magunkra kell ráérnünk, és visszavonulni – és helytelen ezt az állapotot magánynak nevezni. Az egyedüllét pozitív töltése hiányzik a magányból, az egy elszigetelt állapot, míg az egyedüllét termékeny, és lehetővé teszi az átélt tapasztalatok integrálását, emésztését, feldolgozását.

Kisebb-nagyobb mértékben, mindenkinek van erre igénye, és furcsa mód akkor a legnagyobb ez, ha úgy összesűrűsítjük életünk eseményeit, találkozásait, hogy már a saját hangunkat sem halljuk az események sodrásában, csak rohanunk, egyik helyről a másikra, egyik “élménytől” a másikhoz. Álljunk meg egy pillanatra ma, akár hóesésben, akár óceánparton, akár sivatagba visz a léptünk, és vegyük észre, mi történik körülöttünk, bennünk. A folyamatos reklám-hadjárat, az állandó zaj megcsonkít, elveszi az apró, halk mozdulásokra való rácsodálkozás képességét.

Lélegezz bele a jelenedbe, áll meg egy pillanatra, vedd észre, mit csinál a tested, mit érez a szíved, mire gondol a fejed. Lélegezz a fejed búbjától a lábujjaidig, és hagyd, hogy átéld, mi történik veled. Nem kell felcímkézni, nevet adni neki, elég, ha lélegzel, és erre figyelsz. Aztán az alig percnyi pihenő után, indulj tovább. És ha esetleg akár egy estére lenne szükséged, egyedül, otthon, hogy végre rendet teremts magadban, ne hagyd magad eltéríteni: a világ mindent meg fog tenni, hogy eltérítsen ettől, mert a békés ember nagyon veszélyes a zizegésre nézve. Kevesebb káoszt csinál.