Egyenes

Lehetséges, hogy a legrövidebb utat mind egyenesnek képzeljük el: átvágva a susnyáson, bele a dzsindzsásba, kerül amibe kerül, repüljenek a pókok, hasogassák csak kabátunkat a tüskék!

Végül is, azt hiszem mindannyian arra fogunk jutni, hogy a göröngyös az egyenes, az emelkedő a könnyedség, és a girbegurbás a legegyszerűbb. Ez van, ha egy olyan világban élünk, ahol a tükrünk hazudik. No ezért persze nem kell hibáztatni, hiszen a hiba a mi készülékünkben van. Elfelejtettük, hogy mire – hova és kire – bízhatjuk magunkat, és leginkább, modern szóval élve ‘outsourcing’-gal élünk, vagyis éppen a legfontosabb dolgokról való döntést adjuk át másoknak. Kiszervezzük a lényeget.

Sokan, nagyon sokat írtak erről, képekben és szimbólumokkal, vagy egyenesen. Szepes Mária jut eszembe, büszkeségem, hogy párszor leveleztünk, egyszer még telefonon is beszéltünk, és a tükör, az a bizonyos, amely még Hamvas Bélát is megihlette. Tehát kedveseim, a világunk görbe, és nem tükör, vagyis mégis csak tükör az ami görbét mutat, amikor a legegyenesebbre vágyunk. Ettől még nagyon szép, és nagyon szerethető… Merthogy a látható dolgok mögött van a megnyilvánulatlan lényeg, ami visszatükröződik az anyagban. Egyenesen. Benne van, és még sincs benne. Ezért aztán, ami itt egyenesnek tűnik, ott a legnagyobb csapda, ami itt kényelem, ott tunyaság, ami itt fájdalom, ott arany garas, amiből a szív értelme gyarapodik… C. S. Lewis is eszembe jut, például. Meg a Nagy válás című meséje.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy kívül káosz és összevisszaság vár: minél inkább a biztonságot szeretnénk megvalósítani, annál inkább húzódozik el a talpunk alól a puha fű. A létezés paradoxona. És a vágyaké is (mert a vágyáson túl a nem vágyást is el kell sajátítani, pontosan úgy, ahogy A repülés elméletében Paul Auster írja, hogy repülni úgy lehet megtanulni kérem, hogy jól neki kell rugaszkodni, leesni, és elhibázni a földet. Pontosan így kell minden erőnkkel és idegszálunkkal vágyakozni, és azután, hogy megkaphassuk amire vágyunk, elengedni, elfeledni, nem vágyni rá. Elhibázni. Mint a földet).

Hol van tehát a rend? Ha minden szétesik körülöttünk? Bent. Az aranyfonál bennünk van. Persze megvan a saját benső bika fejű, emberevő Minotauroszunk is, de van aranyfonál is, ami összeköt bennünket a fenttel. Mert ami lent van, az ugyanaz, mint ami fent van, ahogy a Tabula Smaragdina kezdő sorai magyarázzák a világ teremését és a bölcsek kövének készítését. Annyiszor leírták már a világ titkait, teljesen nyíltan, de az efféle titkokról nem lehet egyértelműen beszélni, minduntalan virágnyelv kívánkozik az ember fogai közé, úgy szökik meg észrevétlen a nyelvéről, hogy szinte nem is érti ő maga sem miről beszél, holott világosan látja, mit szeretne elmondani. Útközben elgörbül, ahogy beleütközik a tükörbe. Ki kell ásni, meg kell érteni, a magvető példabeszéde, ugyanez.

A Rend, bennünk van. Ez a biztonság, a bizonyosság, és a fonal, amelyhez és amely által kapcsolódunk – valakihez, valamihez, én magamban úgy tudom, és mindig is úgy tudtam, Istenhez. Ez a belső rend az, hitrendszerek, világlátás, bizonyosság, kikristályosodott igazságaink, amelyek egyben tartanak, a csontjainkba szilárdulva. Lényegében valóban éjjeli pillangók vagyunk, szakadatlan törekedve vakon a fény, a meleg felé.

Saját rendünket megtalálni – a szó szépséges, többféle értelmében is a Rend-et, amely befogad, és viszont, a Rend-et, amely külső kereteiben is megjeleníti belsőnket, külső közösségi szabályok formájában -legyen az ima, meditáció, tánc, jóga, festés, ivászat – a rítus mindenütt jelen van -; azt hiszem ez az élet-hivatás. És hiába tükröződünk és ferdülünk megint, igazság, a sajátunk, még a ott ragyog valahol a legmélyén. Mindenkinek a saját igazgyöngye, vérverejtékkel hozva fel mélységek mélyéről. Egy Rend, egy közösség mindenkit befogad. Mindenkinek van törzse, ahova tartozik, akikkel együtt járja az élet táncát. És valami egészen titkos dolog szerint, egyazon törzs tagjai olykor, felismerik egymást. Még a végén, ha véget ér a karnevál, az is kiderül, hogy mind egy törzsbe tartozunk.

This entry was posted in C.S.Lewis, Hamvas Béla, Szepes Mária, tükör. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s