cukorborsó szívművészet

Posted on November 17, 2013 by escuchavital
Ma angolul írtam, itt tudjátok elolvasni.

A  cukorborsó szívművészet nem más, mint apró bébi léptek a változás felé.
Amikor sok-sok baleset ér, nem tudok nem szembenézni mindazzal, ami hosszú hónapok óta kétségek közt tart, és nem tudom nem észrevenni, hogy ha a lábaim vannak torpedózva, akkor bizony valami van az úttal, amelyen tartok… merre is?

Lassan elfárad az a vákuum amiben itt Barcelonában éreztem magam. Égek a vágytól (most, hogy be vagyok zárva a lakásomba még vagy egy hétig biztosan, hogy gyógyuljon a sérült bokaszalag), hogy felfedezzem a várost, a parkokat, a kis kávézókat, az “egyszálgitáros” szexi spanyol vagy katalán srácokat, a kiállításokat, a koncerteket  – vagyis csupa olyan dolgot, amit az elmúlt egy évben alig-alig tettem. Nagyjából idén január óta, kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan van valami baj az egészségemmel – megfázás, influenza, köhögés, bicikli baleset, kificamodott boka nr.1, megfázás, köhögés, kificamodott boka nr.2 (ugyanaz a szegény boka).

Ha meg lehetne fejteni egy-egy könnyed vasárnap délután, hogy mit üzen a testem az életemről, az életvitelemről! Olyan csodálatos és hűséges kis járgány, hát tényleg oda kellene hallgatni rá. Mégpedig ha valami ennyire prüszköl, és kapálódzik – mert ez van, mint egy megbokrosodott ló, vagdalkozom testben valami ellen – akkor ideje odahallgatni. Most végre időm is van itthon, és bár őrült munkahét van mögöttem kilószámra mérhető stresszben, azért csak-csak csepeg és kristályosodik és tisztul és formát ölt egy s más. Tudjátok, hogy van ez, egyszerre csak nem mehetek semerre magam elől, s akkor tűnik fel, hogy jé, amit azt hittem már tudok, egyáltalán nem tudtam.

Egyszóval a szívem mélyéig, a csontjaim rezdüléseiig inspirálva vagyok. Baromi nehéz, de a boldogság tényleg egy döntés, ahogy Mosolyka – Hozleiter Fanny írja.
Amikor mindenféle nemkívánatos vendégek szaglásznak körülötted kivert kutyaként, mint például depresszió és magány (a.k.a. Elizabeth Gilbert ír hasonlót az Ízek, Imák, Szerelmek című könyve Itáliáról szóló részében), akkor igazán nehéz úgy dönteni, hogy teszel rájuk, és csak azért is boldog vagy. És leszel.
Nehéz, de lehetséges. Olyan, mint egy edzés az elmének.

A változás kapujában vagyok, megint, vagy folyton? Nem is tudom. Újra és mindig, amíg meg nem érkezem. Térképet rajzolok az életemmel, hol források, hol szakadékok szélén egyensúlyozom, fennsíkokon pihenek, éj selymes leplébe burkolva csillagok mosolya alatt heverek és dúdolgatok, vagy lélekszakadva rohanok, nehogy lemaradjak valamiről. Úgy tűnik eljön az a pillanat amikor igenis tudomást kell vegyek réges-régen dédelgetett álmokról, amelyeket eddig kvázi a “lehetetlen”, “hülyeség”, “már késő, minek ilyenre vágyni”, “sem időm sem pénzem nincs ilyesmire” fülszöveggel címkéztem fel. Ezek azok, tudjátok, amik mindenféle kacatos dobozban a lélek mélyén hevernek elásva, mint rég elhagyott, dédelgetett játékszerek. Napról napra somfordálnak elő, és miután kiporoltam őket, és elfordultam a kevésbé kívánatos kollégáktól (depresszió, magány), csodálatos dolgok kerülnek napvilágra. Nem lehetetlen, nem hülyeség, és nincs késő. Csak ámulok és bámulok, hogy vajon mikor felejtettem el, mikor adtam fel, mikor kezdtem úgy gondolkodni – – –

Egyszóval újra, még mélyebben, mint eddig, vissza az alapokig. Mert a boldogság forrása bennünk van.

És ezen túl még arra is megtanít ez a drága bokaficam, hogy vendégeket hívjak, és beengedjem a világot, és de jó is ez! Kell még egy-két szék meg néhány hasznos bútordarab hogy igazán komfortos kis lakás legyen, de már alakul. Úgy érzem, még egészen biztosan maradok egy darabig, ennek is eljött az ideje.

Posted in álom, élet, életterv, baleset, betegség, Elizabeth Gilbert, Mosolyka, választás, változás | Leave a comment

földelve // grounded

Posted on November 8, 2013 by escuchavital
Van az néha úgy az életben, hogy igenis le kell lassulni, szépen megülni a párnás kis hátsón, attól függetlenül, hogy mi van vagy mi nincs úgy egyébként a munkában, az életben, a magánéletben.
A csodás kis sérült lábacskáim (jobb belső térdszalagok, és bal külső boka szalagok) magukhoz képest remekül bírták a masszív négynapos táncolást…
A megterhelő az volt, hogy utána rögvest vissza kellett rántsam magam – szó szerint – a munkába, hajnali repkedésbe.. ráadásul nem egy szívem-csücske helyre: Koszovóba, Pristinába repültem. Mert Koszovó megint szavazott, helyi választásokon.
Most gyönyörű idő volt, de a négycsillagos hotel éppen olyan lepukkant volt, mint korábban (ez most egy másik hotel volt). Ezzel sincsen egyébként semmi baj, mert legalább az élet mindennapjai tele vannak helyi izgalmakkal, és a burek joghurttal, hát az valami remek dolog. De sajnos nem jövünk ki jól, Koszovó és én, hiába van egy napon a születésnapunk: mindig (vagyis két alkalomból kétszer) rettentően depresszív leszek ott, és mindennel bajom van, ami nagyon nem szép, de így van.

Felüdülés volt visszaérkezni Zágrábba másfél nap munkára szerda este… egy kiadós két órás késés után. S tegnap délutánig minden egészen jól ment – amikor is ismételten “rosszul léptem” egy kis járdaszegélyen, és kiment a bokám. Ó, hát ez most NAGYON fájt, percekig mindenféle zaftos kifejezések peregtek belőlem angolul, magyarul, és óriás-grimaszolások, hogy a francba! s így tovább. Sántikálás a kollégám karján, taxi, hotel, aztán kórház (EUs egészség kártya!), és gipsz… illetve a repülés miatt, hogy ha dagadna a láb, legyen helye: elől nyitott gipsz, és egy pihenni vágyó boka, amire nem szabad semmilyen súlyt helyezni – legalábbis egy jó darabig, ha később vígan szeretnék szaladni, és táncolni, meg ilyesmit csinálni. Hát persze hogy igen, nem kérdés…

Tiszta mázli, hogy legalább ki voltak/vannak pingálva a körmeim pirosra, nem? Így sokkal szexibb…

Most éppen Zürichben várom a csatlakozást Barcelonába, ami szintén késik… de hát én már nem szaladok sehova egy jó darabig megint.

Konklúzió? Valószínűleg a sejtjeimnek elege van az ide-oda repkedésből, a cincálódásból, abból, hogy lehetetlen normális életritmust kialakítani ilyen életritmussal, és könyörögve kér, hogy adjak pihenőt. Hát most megkapja. Bársonyos, édes landolás a “medicine dance” – gyógyító tánc után, hogy szépen lassan lecsöpöghessen mindaz, amit ott kitáncoltam, eltáncoltam, betáncoltam, kimostam, behívtam, kisírtam, kiizzadtam, felforgattam, megöleltem, megcsókoltam, szíven-fogtam – az elmehessen, kisimulhasson, betaláljon, leülepedhessen.

Úgyhogy le vagyok földelve, mint a hegy, amely nem ment Mohamedhez. Machu-Picchu-i cukorsüveg-hegy vagyok most, növök az ég felé, és várom a látogatókat, mert pillanatnyilag a legalapvetőbb dolgokhoz is segítségre van szükségem (pl. bevásárlás, a három emelten felcipelés, zuhanyzás (!!), főzés, s a többi… csupa vidámság). De legalább elkezdek vendégeket hívni (kénytelen vagyok) és segítséget kérni (kénytelen vagyok) és elfogadni a segítséget (kénytelen vagyok).
Tehát kapukat nyitni, befogadni, beengedni, átölelni – azt, ami jön, aki jön, s nem lótni-futni egészen más horizontok után.

Azt hiszem, szép lecke lesz ez. Egyelőre azt kívánom magamnak, hogy érjek haza gond nélkül egy darabban… és hálásan gondolok arra a kollégámra-barátomra, aki felajánlotta, hogy jön segíteni hogy haza tudjak menni a taxival, mert: egyedül nem megy. Lehet, hogy itt az ideje megtanulni ezt valami olyan mély szinteken is, ahol eddig nem tudtam.

No és, itt is van a kedves szimpatikus kerekesszék-szállítmányozó fiatalember, aki majd elsegít a gépemhez. Úrinői dolgom van, a számítógépes táskámat is hozza valaki, Zágrábban a reptéri mentőautóban vittek a géphez, láttam belülről, s a többi, micsoda élmények…

Jó repülést! 🙂

Posted in 5 ritmus, baleset, barátok, Machu Picchu, munka, otthon, reptér, változás | Leave a comment

Medicine dance // Gyógyító tánc

Posted on November 2, 2013 by escuchavital
Zágráb, 5 ritmus tánc Jonathan-nal, Gabrielle Roth fiával.
Harmadik nap, napi hat óra tánc, nagyjából négy-négy és fél liter víz fogyasztással.
Leírhatatlan – majd egyszer találok rá szavakat, ígérem.
Most mozgás van, és tánc van, és légzés van, és család van, és közösség van, és padló, és ég, és gyökerek, és nap, és ez a test itt, ez a csodálatos templom, és ez a lélek, ami benne lakik, és hullámzó, élő érzések, és a szív, és az erő.. s még annyi minden.
Tánc. Élet. Hála.

Medicine dance. A gyógyító tánca. Mind gyógyítók vagyunk. Saját magunk orvosságos zacskós sámánja.

Garbielle könyvét (Térképek az extázishoz) 17 évesen olvastam. Sosem gondoltam akkor, hogy ezt lehet táncolni, élni, csinálni, művelni. Három napja a fia “vezet”, és elképesztő érzés látni, hallani, tapintani (mert persze odamentem megölelni, nem bírtam kihagyni) – egyszóval valódi. Igazi. Létezik. Nem fikció. Sem az extázis, sem Gabrielle, sem Jonathan. Teljesen valódiak, és csodálatos dolog velük táncolni. Meg persze a másik vagy 100 táncossal és magammal, ezzel a fantasztikusan összerakott kis templommal (test. és lélek. és szellem) ami tele van élettel és érzésekkel. És hanggal. Mindenhol. És Gabrielle is minden táncban ott van, minden áramlásban.

Táncoljatok! A nehéz idők még szenvedélyesebb táncot kívánnak! 🙂

***

“Hard times require furious dancing. Each of us is proof.” 
/Alice Walker/
Posted in 5 ritmus, Gabrielle Roth, ima, Jonathan Horan, tánc | Leave a comment

édes élet

Posted on October 10, 2013 by escuchavital
Egy baromira fárasztó munkanap után – igen, szó szerint, mint az igavonó barom egy egész napos szántás után, körülbelül annyira fáradt vagyok – a szomszéd indiai étteremből bandukoltam haza a frissen gőzölgő finomságokkal, amikor végre az agyam barázdái kissé le tudtak lazulni. Ma enni is alig volt időm, csak salátát s egyebet napközben, ezt mindig elég nehezen viselem.
Ahogy a rendkívül erős versenyhelyzetet is a munkahelyemen. Arra jutotta ma, hogy vannak pozitív, támogató versenyhelyzetek, és vannak olyanok, amik lehúznak lelkileg, mert nem pozitívan ösztönöznek az előrehaladásra, hanem visszahúznak, és falak közé erőltetett védekezésre kényszerítenek. Mondhatja bárki, hogy na tessék, ilyen ez a sales, de én azért mégis azon fogok dolgozni, hogy amennyire lehet, megváltoztassam. Mindenkinek megvannak a maga problémái (és vannak, tévedés ne essék), és megvan a maga munkastílusa, és vannak dolgok, amikből senki kedvéért nem engedek – például a korrektségből, bárki javára.
A csapatok, sőt a saját csapatban való kommunikáció hiánya sem éppen a legpozitívabb helyzetet teremti, de hát ilyen az, amikor valami még nem kész, még folyamatban van, növekszik, és mint a hirtelen nőtt kamasz, nem tudja, nem érzi még hogyan kell ezt a hirtelen nőtt testet irányítani, kezelni.

Azért minden rendben van, és ez az élet a kihívásokkal, problémákkal együtt édes, és felfoghatatlanul szép. Az a legújabb, igen mély tapasztalatom, hogy akkor érkezünk meg maradéktalanul a saját életünkbe, sorsunkba, szívünkbe, amikor ezt a életet, amit magammal betöltök, amit élek, a maga nehézségeivel és kihívásaival együtt úgy belakom, mint ahogy a bőrömbe bele vagyok kanyarítva mindenhol, épp méretre szabva. Tud ám fájni, persze hogy tud. És direkt beszélek itt a nehézségekről, a fájdalomról, a csalódásokról, a kihívásokról, a gyöngeségeinkről, mert amikor minden szép és jó, akkor igazán könnyű elfogadni az életet.
(Illetve, akkor sem könnyű, mert a jót, az ajándékot is meg kell újra tanuljuk elfogadni, ha igen sok viszontagságban volt részünk korábban – mert van olyan bizony, amikor már nem akarjuk, nem tudjuk elhinni, hogy a jó, ami történik nekünk szól, a miénk, és igazi, valóságos. De most mégis a sötét oldalról szeretnék írni, mert itt van egy igen fontos valami, ami megszólított.)

A felfedezésem összefügg egy kilenc hónapon át, minden hónap első péntekén végzett imával, felajánlással, illetve azzal, hogy egy ideje újra kezdtem a napi meditációs gyakorlataimat. És minden mással is ami most velem történik 🙂 de mégis ez a kettő a legközelebbi.
A keresztény hagyományban van egy olyan imamódszer, amely kilenc egymást követő napon, elmélkedéssekkel együtt egy adott imát tesz meg egy szent közbenjárásét kérve a kért szándékokért (talán minden szentnek van egy ilyen kilencede), s ezt kilencednek nevezik. Már ez sem semmi dolog,
Ennél egy elképesztően nagyobb dolog, amikor ugyanilyen kilenced imádságot végez a hagyomány – de kilenc hónap alatt! Kilenc, egymás követő hónap egymást követő ugyanazon napján. Ez a nagy-kilenced.
Nos, az a kilenced amelyet én végeztem (egy közösséggel együtt) február első péntekétől kezdve minden hónap első péntekén volt esedékes. Miselátogatással, megfelelő lelkiállapottal, áldozással egybekötve.
Már az elején is úgy vágtam bele, hogy én ezt magamtól, égi segítség nélkül biztosan nem tudom elvégezni. Hiszen az utazásaim is annyira beszámíthatatlanok, hogy hogyan tudnám előre megmondani, hogy a következő kilenc hónapban, minden adott kért napon egyszer el tudok menni misére?Ráadásul a megfelelő állapotban?

A csoda többszörösen megtörtént: volt, hogy szinte szó szerint a reptérről estem be Bukarestből hazafelé a város utolsó, esti 9 órás miséjére.
Október első péntekén, az utolsó alkalommal nem vártam csodát, nem vártam semmit, talán már a szándékaimat is elfeledtem, mégis oda tettem Isten lábai elé (ki hogy akarja, úgy képzelje el vagy ne). Aztán mégis csoda volt, és azóta is minden egyes nap, minden örömével és nehézségével csoda. És visszamenőleg is csoda lett az itt eltöltött lassan egy év minden napja, minden áldása és küszködése, és még visszább, egészen az életem kezdetéig.

És ma, egy baromira fárasztó munkanap után – igen, szó szerint, mint az igavonó barom egy egész napos szántás után, körülbelül annyira fáradt vagyok – a szomszéd indiai étteremből bandukoltam haza a frissen gőzölgő finomságokkal, amikor végre az agyam barázdái kissé le tudtak lazulni, és egyszerre csak megfogalmazódott mindaz, amit eddig csak sejtettem, éreztem, de kimondani nem tudtam. Mert a szavaknak még nem volt testük. Már megvannak.
Ez az az élmény, hogy akkor vagyok otthon az életemben, amikor azt minden hibájával, mulasztásával, fájdalmával, küszködésével együtt el tudom fogadni, és tudom látni ezek értékét. Mint a kagyló húsába ékelődött igazgyöngyöket. Amikor felfogom, elérem, megkapom ajándékba azt az megértést, hogy még ezek a visszahúzónak gondolt dolgok is csak segítenek, tanítanak, visznek előre a hátukon, nem hagynak elveszni, segítenek változni, segítenek elérni oda, ahova tartok.

Így esett, hogy pár nappal ezelőtt a legőszintébben hálát tudtam adni azért, hogy jó egy hónapja kificamodott a bokám (még mindig gyógyul, de már egészen jó), hogy két hónapja volt a biciklis balesetem és a térdemet óvni kellett sokáig: ezek nélkül ma nem tartanék ott, ahol most tartok, és igen fontos változásokat hoztak az életemben. Például a mozgáshiányomat csillapítandó újra elkezdtem a napi meditációs (ha tetszik: szemlélődő ima) gyakorlataim és sok sok mást is! Gyönyörű hullámban vagyok éppen.

Így aztán ma azt tudom állítani, egész létemmel és pontosan annyi bizonyossággal, ahogy a puszta létezésem kitölti a tér egy részét a testemmel, hogy a világ minden kincséért nem cserélnék senki mással, még a kihívásaim és problémáim is a helyükön vannak, értékesek. Megláttam, hogyan visznek előre; látom magamat bennük is, és így sokkal könnyebb velük, könnyebb magammal. Valahogy olyan paradoxonnak hangzik az egész, mint amikor tavaly nyáron egy prédikációban azt mondta egy pap, hogy legyünk képesek hálát adni mindazért, amit megkapunk, és azért is, amit nem. Ó hát amikor nagyon akarok valamit, amikor nagyon vágyom valamire, képtelenségnek tűnik hálát adni azért, hogy nem lehet az enyém…! El tudjátok ezt képzelni?! Na ugye. Pedig de, a papnak igaza volt. És van.

*******************************

“Ha egyszer véget ér a vihar, nem fogsz emlékezni, hogyan élted túl, hogy sikerült életben maradnod. 
Még abban sem leszel biztos, hogy tényleg vége van-e a viharnak. De egy dolog biztos. Amikor kijössz a viharból, nem leszel többé ugyanaz, aki belement.”
                                                                                                                           Haruki Murakami
Posted in alkimista, élet, életterv, Barcelona, gyökér, ima, Isten, Murakami | Leave a comment

Bizalom-játék: engedj és szeress

Posted on September 20, 2013 by escuchavital
Amikor még tavaly tréningeken voltam az (akkor még) új munkám miatt, többször meg kellett hallgassam, hogyan működik a programozásban a kriptográfia, mik azok a publikus és privát kulcsok, eszik vagy isszák a digitális aláírást és egyáltalában: hogyan működnek a különböző titkosítási eljárások. Mert ugye, az még oké, hogy az elektronikus banki rendszerek is szuper védettek, de ott pontról pontra követhető, hogy mit csinálunk, s mi történik a pénzünkkel.
Viszont amikor elektronikus szavazásról beszélünk, akkor bizony az is fontos, hogy az identitásunk szépen elválasztható legyen a szavazatunktól, különben a szavaztok titkossága kerülne veszélybe, ami az egyik legfontosabb pillére a demokráciának.

Ma is világosan emlékszem, mekkora agymunkába került, amikor próbáltam felfogni a rajzot, amit a két biztonság-szakértőnk felrajzolt, az összefüggéseket a különböző pontok között és mindeközben megérteni azt is, amit magyaráztak (persze angolul). Hmm. Megértettem, már ott is, de végül is egy másik magyarázatból sokkal később az egész rendszer könnyebbnek is tűnt. Lehetséges, és védett rendszer. Ezzel együtt, azon gondolkodtam a tréning alatt, hogy hányféleképpen bonyolítjuk a rendszert… mert… mert… mert nem bízunk egymásban. Mennyivel egyszerűbb lenne egy olyan világban élni, ahol megbízunk egymásban! A legtöbb gondunk-bajunk ebből a fájdalmas bizalmatlanságból ered. Persze, nem mondom, hogy nem jogos, hiszen ha hatalom és pénz forog a kockán, a bizalom eltörpül és igen veszélyes játékszerek lépnek működésbe.

A bizalom… az egyik legfontosabb kincsünk, először is bízni saját magunkban, azután a szűk környezetünkben, szüleink, családunk, barátaink, majd egyre tágulva, iskolatársak, kollégák, mindenki, aki körül vesz, az országunk, vagy az ország, ahol élünk…
Mondok egy példát. 2010 tavaszán Londonban voltam megfigyelni az akkori brit választásokat. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem csak hogy nem kell semmiféle személyi azonossági igazolványt vagy  szavazási kártyát meglobogtatni, de még a szavazólapra is ceruzával kerül bejegyzésre az a bizonyos X vagy X-ek. Ezek után, mivel a brit választási rendszer nem központosított, megyei szintű számlálási központokban történik a szavazatszámlálás. És a szavazólapok ellenőrzése során a számlálók bizony ceruzával jelölik a szavazólap másik oldalán, hogy az adott szavazólap érvényes-e vagy sem. Ugyanolyan, egyszerű grafittal, mint amivel a szavazó szavazott.
Hoppá.
Egyszerűen nem azért nincs választási csalás, mert annyira biztonságos a rendszer, hanem azért, mert egyszerűen nem merül fel, mint opció. Nem jut az emberek eszébe.

Azóta is sokat gondolkodtam ezen, és arra jutottam, hogy a totalitárius rendszerek ab ovo ellehetetlenítik az egymásban és az államban való bizalmat. A régi vasfüggöny innenső részén mindenki tudja, hogy ez mit jelent, azt hiszem, magyarázni sem kell túlzottan. Persze a Brit Királyság régi demokrácia (a királyság, mint államforma ellenére), és pontosan ezért össze sem lehet hasonlítani az olyan új demokráciákkal, mint például amilyen Magyarország.
Egyszerűen negyven év, hatvan év, majd’ két generáció: bőven elég, hogy a közösségi bizalmat és az egymásban való bizalmat olyan mélyen megrendítse, hogy még midig csak próbálkozunk talpra állni a sokktól, több-kevesebb sikerrel.

Ma reggel olvastam egy cikket egy blogon, amely “Az elveszett boldogság nyomában” című könyv kapcsán született. Ennek apropóján tértem vissza a fenti gondolatsorhoz. A könyvet nem olvastam még, de amint tudom, beszerzem, nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Mindenesetre ebben a cikkben arról ír a cikk írója, hogy mennyire meghatározza a bizalom egy közösség életét. Olyan éltető forrás, mint a nap, mint anyánk ölelése, amikor kicsik és védtelenek vagyunk.
A legszebb ajándék barátainknak, családunknak, gyermekeinknek, és az idegeneknek is, akikkel az utunk során találkozunk. Egészen pontosan szeretettel teli bizalom, de hívjuk bizalomnak, elég kifejező az is.

Bizalom önmagamban, hogy a helyemen vagyok, hogy értékes vagyok, bármi is történjék, bármit hibázzak is, hiszen a hiba természetes és emberi dolog e tökéletlen világban. Bizalom a képességeimben, a tudásomban, az érzékeimben, ahogy rábízom magam a lábaimra, hogy megtalálják az utat. Bizalom a családomban, a társamban, a páromban, bizalom az életem minden szereplőjében!
Ha nincs bennem bizalom, nem tudok repülni. Nem tudom rábízni magam a szélre, nem tudom  megérezni a pillanatot, amikor ugranom kell. Ha nincs bennem bizalom, akkor bezárom a számomra fontos embereket, mert félek attól, hogy elmennek, és nem jönnek vissza; félek attól, hogy ha valamit nem úgy csinálnak, ahogy én szeretném, vagy én csinálnám, az rossz lesz nekik. Nem, nem lesz rossz. Mindenki tudja, mire van szüksége, illetve ha nem tudja, akkor fel kell fedeznie. És néha egészen más dolgokra van szükségünk, mint elsőre gondoljuk.

Itt van például egy barátom írása Angliából, aki a minap vett egy hajót, otthagyta a jól fizető állását, és kiköltözött a hajójára, mert nem akar napi tíz órában számítógép előtt megöregedni. Amikor eszembe jut, rögtön felvillan a mosolya a fotóról, amivel ezt közölte. Magával ragadó. S a bizalom, hogy mert ugrani, mert lépni arra, amit igazinak érez, amerre úgy érzi mennie kell. Büszke vagyok rá. Egyszerűen felvillanyoz a bátorsága és a bizalma önmaga és az élete iránt.

Itt Barcelonában úgy béreltem mankót egy gyógyszertárból, hogy nem kértek tőlem semmi adatot, semmit. Kifizettem egy hétre, s mivel még nem tudtam visszavinni, felhívtam őket, hogy majd hozom, de még sajnos nem vagyok jól. Minden rendben, mondták. Bizalom.

A legtöbb menedzsmenti probléma is itt gyökeredzik, legyen az kicsi vagy nagy vállalkozás: vajon a vezető bízik-e az embereiben? Ha igen, megy a szekér, ha nem, igen sok a konfliktus, és akadozik az energia. Érdemes megfigyelni ezt is.

Most, hogy jön a hétvége, adjunk időt magunknak az elcsendesedésre, a töltekezésre. A semmitevésre, a barátokkal töltött időre. Istenre. Vessünk apró bizalom-magvakat oda, ahol a legtöbb a stressz, ahol a legkevésbé tudjuk elengedni a kontrollt, az irányítást. Ahol a legnagyobbat csalódtunk. Toljuk oda a napfény alá, s öntözgessük gondosan, vagy tegyük ki az esőre, ha rosszra fordul az idő. Hagyjuk, hogy növekedjék, s amikor kihajt, széles mosollyal adjunk belőle annak, aki arra jár. Persze hogy csalódunk néha. De bizalom nélkül nem megy, nem érdemes: mert bizalom nélkül szeretet sincs.Bizalom nélkül nem tudjuk biztonságban érezni magunkat, sem szabadnak. Bizalom nélkül csak torz szabályok, fegyelem, erőfitogtatás és stressz jut.
Én inkább a bizalmat választom.. És a nyitottságot, a tiszta kommunikációt, az egyenes utat, a sebezhetőséget, a szabadságot, a saját táncomat. És bízom bennetek, hogy tudjátok, mi a jó nektek. 🙂

Posted in barátok, Barcelona, család, könyv, rendszer, szabadság, választás, változás | Leave a comment

szótlanság

Posted on September 16, 2013 by escuchavital
Eltelt a nyár, lényegében már augusztus közepe óta nyúlnak az árnyékok, és más a levegő illata, még Barcelonában is. S ez a szótlan két hónap is eltelt.
Szünet van, teljes adásszünet, érlelődés, útkeresés, orientálódás, zsákbamacskátlanodás.

Volt barcelonai vendégsereglet, július közepétől augusztus közepéig, azután pedig én mentem szabadságra – költözésben segíteni, Menorkán szűz strandokat felfedezni, esküvőn tanúskodni. Közben összegyűjtöttem még július végén egy idétlen bicikli balesetet, amikor szó szerint átestem előre a biciklin, mert – a barcelonai városi BiCi-t használva – túl kemény volt az éppen aktuális drótszamár fékje, s lejtőn lefelé pedig különösen hülyeség behúzni… Szembe jött egy motoros egy egyirányú utcában, ahol nem kellett volna neki, így kissé megijedtem, s mire feleszméltem, hogy ez hülyeség, amit csinálok, már repültem is előre a bicikliről.
Érdekes volt az az egyetlen pillanat, amikor megállt az idő, és csak azt éreztem, hogy baj van, orra bukik a bicikli, és az ebből bizony fejre esés lesz, JAJ, na ekkor ugrottam jobbra, a bicikli ment balra, és hála Istennek, karcolásnyi bajom lett, rövid sortban és ujjatlan trikóban, sisak nélkül. Rég adtam ennyi munkát az őrangyalaimnak, azt hiszem…Térdre estem és csuklóra, és csak a szalagjaim nyúltak meg, de az bizony még el-el gyógyulgat egy jó darabig – főként kiránduláskor fárad el még.
Így aztán, alig egy hete, egy bokaficammal követel több pihenést a testem, bár ez sajnos nehéz így, hiszen egyik lábamon a bokám, a másikon pedig még a térdem… de most már jobb, minden.

Múlt héten a varsói mankós konferenciázást szívesen kihagytam volna, de (megint) győzött a kötelességtudat, és ott vigyáztam, pihentettem, mankóztam amennyit csak lehetett. Reptereken kipróbáltam a különleges asszisztenciát, utaztam kerekes székben és villanyautón is: ha külső téren parkol le a gép, néha elég nehéz észrevenni hol is van a segítség, tegnap ezért mégis jól meggyalogoltattak Frankfurtban, ami pedig egy igen nagy reptér.
Minden jó, ha vége jó: hazaértem, s most a héten itthonról dolgozom, nem lógatva, felpárnázva a bokát, hogy gyógyuljon. Utoljára 14 éve volt ilyen jelentős bokaficamom, pont ezen a lábamon. Persze el is gondolkodtam a jelentőségén az egésznek, hiszen valami fordulópontot kell jelezzen, valami olyasmit, ahol feltétlen be kéne forduljak, és leginkább rugalmasan kéne venni a kanyart – meg alázattal, hogy a térdem is gyógyulhasson.

Egyszóval, ezek a nyári kalandok. Két hónap, kevés tánc, kevés filozófia, mértékletes tenger, mértékletes napozás, mindenféle randevúzgatás, amikből végül nem lett semmi. S mindeközben megszűntem Budakeszi lakosnak lenni, vége van. Új korszak kezdődik.

Lassan egy teljest ciklust töltök el Barcelonában, vagyis évfordulóhoz közeledem: október végén költöztem ki. Mostanra érzem úgy, hogy már valóban kezdek itt gyökeret verni, és jó ide hazajönni, mert, bármennyire is kellemetlenül hangzik ez, nekem most éppen itt van a “home sweet home”, itt vagyok itthon, itt van az a hely, ahova visszavonulok és magamra zárom az ajtót ha pihennem kell, ide esem haza a munkautakból, itt látok vendégül barátokat, s családot.
Hazamenni pedig mindig öröm is, és fájdalom is. Mert maradnék is, és jönnék is vissza, élnék is otthon, s nem is, s egyszerre én nem tudok két helyen élni.

Láttam a 10 fokos napfényes telet itt, a narancsvirág illatú tavaszt, az izzasztó, fülledt, nyári estéket, amikor megáll a levegő a városban, szakadó esőt, kettős szivárványt az utcám felett, és megnyúlni az árnyakat az augusztusi hűs fuvallatú délutánban. S jön az ősz, már itt is van, s jön a munkás, ismét ide-oda röpködős szezon.
Talán újra jönnek a bejegyzések is, újra jön az alkotás. Nem mindig írok, néha a festés jön az kezeim közé, színek, fickándozó, kunkorodó kacsok és vonalak, elcsorduló, egymással keveredő vonások.

S a nagy, telített csöndben milliárd apró változás megy végbe: egy végtelenül gazdag, anyaméh-szerű csöndes, sötét melegség kerít körül, amiből majd egyszer ki kell szakadni, amiből újra meg kell majd születni. S közben, itt a mélyben, láthatatlanul, a sejtek mélyén, új kapuk és új világok tárulnak fel, amikor kivezetnek majd a napfényre akkor már látható lesz, hogy a látszólagos mozdulatlanság mélyén milyen végtelen erők munkálkodtak szakadatlan.Világátrendeződés van, azt hiszem azt csak mély hallgatásban lehet, látszólagos tétlenséggel és semmittevéssel felfogni, beengedni, elviselni, hagyni megtörténni. Minden nap, egy lépéssel beljebb.

Posted in baleset, Barcelona, csönd, esküvő, költözés, munka, nyár, otthon, ősz | Leave a comment

honvágy ellen

Posted on July 15, 2013 by escuchavital
Szombaton délután a parton egy fiatal magyar sráccal beszélgettem, ad-hoc, fészbúkon szervezett strandolás. Ő másfél hónapot tölt itt szakmai gyakorlaton.
Azóta állandóan a fejemben jár a beszélgetés, és igen hálásan gondolok rá vissza.
Persze szóba kerültek az otthoni dolgok, az ott élés, hazamenetel, s a többi.
A végére, és azóta is, egyre inkább, egyre erősebben azt érzem, hogy köszönöm, hogy itt lehetek, hogy itt vagyok, hogy még nem tudom meddig, és nem kell hazamennem végleg másfél-két hét, hónap múlva. Hogy még maradhatok, tapasztalhatok, tanulhatok, felfedezhetek, hogy még fürödhetek a tengerben hétvégén, még fogadhatok vendégeket, még elvegyülhetek e sokszínű népség közt rezidensként, s nem turistaként. Hogy még beszélhetek spanyolul, franciául, angolul, hogy még végezhetem ezt a munkát, amiért idejöttem, hogy közel nincs vége a kihívásoknak, ha akarok költözhetek, ha kell, csótányt ölhetek, s ki tudja még mi mindent kell itt megtanuljak – magamról és a világról, ami körül vesz.
Azt hiszem ez a nagyon különleges pont az időben, amikor hirtelen kitisztultak a felhők, elvonult a fátyolköd, és ragyogó napsütésben tárulkozik fel az egész itt-lét valósága: mintha az elmúlt nyolc hónap immel-ámmal való adaptálódás lett volna, némiképp az akaratom ellen. De nem. A legfontosabb munkán a mélyben történnek, és nem bánom a csöndességet, nem bánom a mélypontokat, nem bánom a tanulást: nem adom fel, még nem adtam fel, és már tudom, hogy még nem is fogom egy darabig. Maradok, mert élni és tapasztalni jó, és ha jó, és szeretem az itteni körítést. Szép lassan változom. A város, és a körülvevő emberek formálnak, s nem ellenkezem.

Nagyon nehéz, nagyon magányos dolog országot váltani. Nem könnyű, sosem volt, sosem lehetett könnyű. De érték, és erő, és kincs, minden, amit elengedek, minden amit megtalálok, s mindaz, ami még nyitottabbá, még befogadóbbá érlel. Nem megyek haza. Még nem. Még egy jó darabig. Látogatni persze igen. De az egészen más. Most itt van a lábam alatt az egész pezsgő világ, és egyetlen pillanat alatt a ‘bármi lehetséges’ kifejezés egészen valóságossá vált. Megcsókolt egy hullócsillag és most én is itt lángolok válaszul. Tessék, mindig van valami új, igen, ki kell menni a világba. Egy pár napja, hete, úgy döntöttem, stratégiát váltok, vagyis itt az ideje egészen új szinteken netwörkölni, mert gazdagítani és növelni szeretném a szociális hálómat. Ez a következő lépés*.

*******************************************************************************

*Kiegészítés: Hiányoztok, és mindenki és minden hiányzik, ami nyár otthon, de legkülönösebben ti, a munka utáni ejtőzés a Kertemben, koncert a Kobuciban, hétvégi Balaton, a Badacsony… Fröccsök, séták, nagy beszélgetések, közös vacsorák, kirándulások… ezt pedig semmi nem helyettesíti. De ezt úgyis tudjátok, nem? Remélem. Ha esetleg mégsem, akkor mondom most.

Posted in Barcelona, megismerés, város | Leave a comment

könnycsordulás

Posted on July 13, 2013 by escuchavital
A nagy-nagy feszültségek nevetés formájában is kitörhetnek, aranyló, gurgulázó vulkánként,  újra és újra felfakadva a forrásból… Az egyik legemlékezetesebb ilyen nevetésem utolsó éves egyetemista koromban volt: valami nagyon régi, szakállas viccet meséltem el egy elmefilozófia órán (amikor az indián és a rendőr találkozik), és mivel előtte utoljára talán általános iskolás koromban hozakodtam elő ezzel a viccel, annyira jól szórakoztam rajta, hogy nem tudtam abbahagyni a nevetést. Ki kellett mennem az óráról, képtelen voltam abbahagyni a teli szívből való kacagást, még a könnyem is kicsordult. No aztán ezen a csúcsponton oda fordult,  hogy jaj de régen nevettem így, s így aztán elkezdtem sírni, hogy ó de jó is nevetni. Ezen a teljes képtelenségen pedig, hogy azért sírok, mert nevetek, illetve mert mióta nem nevetettem így, megint elkezdtem nevetni: egyszóval egy rendkívüli tíz percet töltöttem magammal a mosdóban és a folyóson.

Tegnap, péntek délután, rekkenő melegben és az irodai órák végén valami igen hasonló történt: a főnökömmel beszéltem skypon, amikor is írásban előadtam neki egy megfigyelésemet, miszerint az  egyik kollégánk Yoda. Szóban nem  lehetett, túl sokan voltak körülöttünk. Válaszul csak annyit írt hogy hahaha, de persze a hangjában több volt, és egy-két köhögős kacagás. Így aztán egyszerre csak kitört, az egész hullám, nevetés-cunami, le kellett tegyük a telefont mert így nem tudtuk a megbeszélést folytatni. Közben egy-két kollégám az irodában már azon nevetett, hogy én nevetek, nem tudva a viccet… könnycsordulás, katarzis, tonnasúlyok semmibe foszlása. S az érzés, hogy de hiányzott ez, Istenem, mikor is nevettem így utoljára…? De most nem fordult át, most ott maradt, este munka után meg kellett osszam a kollégákkal, még egy újabb hullám… aztán este egy véletlen úgy hozta, hogy egy másik társasággal maga Yoda is a közelben volt, s mivel egyébként is csatlakoztam volna a társasághoz, így külön, és kifejezetten azért mentem, hogy tőlem tudja meg elsőnek a viccet. Szerencsére, jó humorérzéke van, nem lőttem mellé. Megnyugtató. Végül is, most itt áll egy fél tucat vörös rózsa az asztalomon, amit e vallomás után egy szerencsés pakisztáni próbált eladni nekünk – kis rábeszéléssel, sikeresen. A hetediket a bárpultos lánynak adtam.

Egyszóval a csótányok és a vízhiány után/alatt annyira kisimult az agyam, hogy átférkőzhetett a humor a réseken, és feloldhatta a szorítást. Rendkívül hálás vagyok ezért… tényleg, igazán régen nevettem ilyen őszintén, szívből, könnycsordulásig. Mindenkinek kívánok egy ilyen kacagást a hétvégére! Katarzis. Ima. Szabadság. Újjászületés. Legyen nálad zsebkendő!

Posted in Barcelona, Jedi lovag | Leave a comment

gravitációs zóna

Posted on July 12, 2013 by escuchavital
Tegnap este munkából hazaérve, víz nem volt az egész házban. Délelőtt, kora délután, még minden rendben volt, aztán valami történt. Természetesen ez az este egybeesett az első vendéggel a következő szezonból…
Mit lehet ilyenkor tenni? Hazaérve dühöngés helyett, a lemondók nyugalmával adtam hálát azért, hogy legalább villany van még a lakásban.
Reggel pedig szépen elslattyogtam a gym-be (edzőterem+uszoda), ahol szépen lezuhanyoztam, és  hálát adtam azért, hogy ezt megtehettem.
S a többi? Nem tudom mi jön még, úgy tűnik, ez valami gravitációs csomópont itt, remélem ennyi kihívás elég lesz egy időre…  igyekszem sztoikus nyugalommal hálát adni azért, ami van (villany, eső, zuhanyzás a gymben), aztán majd csak jön másféle áldás is.
Posted in Barcelona, lakás, Vis Major | Leave a comment

michael clayton

Posted on July 9, 2013 by escuchavital
Lakás keresztbe-szellőztetés, amennyire csak lehet. Éjjel áll a levegő az utcákon. Befújtam körbe a nyílászárókat, a csöveket, a szellőzőt, minden esetleges helyet, ahol én emberi fejjel és logikával el tudom képzelni hogy egy ötcentis barna hatlábú lény be tud férkőzni az én barlangomba.
Borzalmasan kifáraszt ez a “harc”, ma reggel is ezzel kezdtem… remélem, csak a korábban eltévedt s el nem kapott negyedik jött elő újra. Többet nem jön, az biztos. Arra jutottam, hogy valószínűleg a földszinti étterem miatt olyan vonzó ez az épület blokk, s az én harmadik emeletem. Vagy mert a mellettem lévő lakásban nem lakik senki… (na tessék, ez most jutott eszembe, lehet, hogy ott laknak ezek a disznók).
Eltelt a nap, mire a reggeli sokkból magamhoz tértem – újra. Ideje előre szólni a leendő vendégeknek, hogy készüljenek fel!
Ilyenkor érzem azt, hogy egyáltalán nem biztos, hogy délen fogok élni. Először is,  mert hiányoznak a hegyek és a zöld dús erdők. Másfelől, ezek a mindenféle lények, akiktől  – bár racionális okom nincs – szó szerint féltem az életemet, hiába vagyok sokkal nagyobb.

Micheal  Claytonnal lazítottam, ami egy film címe, és egy internations.org nevű oldalon szervezték mint filmes estet. Eldöntöttem, hogy ideje tisztességesen nekiállni netwörkölni (a hatlábúakon kívül másokkal is), mert lényegében egyedül vagyok, és kezd nagyon elegem lenni belőle. A munka nem elég, a munkatársak meg pláne nem. Kell még valami titkos összetevő a boldogsághoz. Az egy-két közelebbi baráton kívül nagyobb társaság is. Mindenféle emberből.

A filmtől leginkább semmit nem vártam, azt hogy jó lesz, még annyira sem. De kifejezetten jól esett – bár az első tíz percről lemaradtam. Lehetséges, hogy végül ezért is tetszett, az első negyven percben a sztorit próbáltam összerakni, hogy akkor miről is van szó, miről maradtam le, és mi a lényeg. Az, hogy George Cloony volt az egyik főszereplő, csak hab volt a tortán. És Tilda Swinton. Remek. Biznisz, biznisz,  biznisz. Meg a pénz. Meg az ilyen dolgok. Szemrebbenés nélkül átnyújtani egy (két) borítékot. Titkokat őrizni, és fejet hajtani, elfogadni, hogy az üzleti érdek felülír… bizonyos más, nagyon is emberi érdekeket… nincs új a nap alatt. De mivel egy profit cégnél dolgozom, nagyon érdekes volt az egész mese.
Teljesen szubjektív vélemény. Ráadásul oldalról láttam, ahonnan néha biztosan egészen másképp festettek a színészek, mint szemből! Tehát, egyszerűen csak odatette. Az asztal mellől fel az asztal közepére. Hogy mennyire könnyű a könnyebbnek tűnő utat választani a gyors siker és bizonyos régi dolgok érdekében, amik elódázásuk miatt bukást okozhatnak. Mert a következményekkel sosem kényelmes szembesülni. Ugyanaz a játék: nyerni, minden áron. Bármi áron. A párkapcsolatok. A psziché érzékenysége és törékenysége. A kiszolgáltatottság, a barátság. És az, ahogy a végső, legfontosabb kérdéssel szemben miként állítja magát az egyén. Cselekedetével. A “véletlenek”. A hatalom, és a hatalom/győzelem akarása… meg fogom nézni az első tíz percet egyszer, hogy kerek legyen az egész. De jó film, emlékeztetőül, hogy mi az igazán fontos.

Nem gondolkozom arról, hogy továbbállok (leszámítva a lakást, hogy végre vége legyen ennek a feszült nyári bogarászásnak), de most hirtelen nagyon el tudom képzelni, hogy az itt-létem nem a végcél, hanem csak egy kezdete valaminek, egy egészen más útnak,  mint amit most még csak nem is sejtek. Teljesen megértem a nagynéném, aki Skóciában él. A maga hűvösével és fél éves sötétjével  is igen vonzó tud lenni az az Észak kontra… nem említem újra. És előbb-utóbb meg kell tanuljak vezetni, nincs mese; de jó, hogy még van legyőzni való félelmem, még van hova tovább. A film felrázott, a film előtti hét is, a glosszáló betolakodók pedig pláne. Szép kis kiképzésbe csöppentem. Egyre inkább az néha a benyomásom, amikor nem bírom kikapcsolni a fejem, hogy a földet nem a szüleinktől örököltünk, és nem a gyermekeinknek őrizzük, hanem ezektől a szarházi hatlábú barnáktól kaptuk “kölcsön”…
Egyszóval, vendégek, netwörk.. és páros tánc, mondjuk swing, mondjuk tangó, mondjuk rocky. A lakásban jó lenne novemberig kihúzni, hiszen addig írtam alá a szerződést, de van, amit nem kell erőltetni, ha nem megy. Még mindenesetre kivárok, mi lesz. Van elég dolgom a nyárra, annyi szent.

Posted in Barcelona, film, otthon, választás | Leave a comment