Van az néha úgy az életben, hogy igenis le kell lassulni, szépen megülni a párnás kis hátsón, attól függetlenül, hogy mi van vagy mi nincs úgy egyébként a munkában, az életben, a magánéletben.
A csodás kis sérült lábacskáim (jobb belső térdszalagok, és bal külső boka szalagok) magukhoz képest remekül bírták a masszív négynapos táncolást…
A megterhelő az volt, hogy utána rögvest vissza kellett rántsam magam – szó szerint – a munkába, hajnali repkedésbe.. ráadásul nem egy szívem-csücske helyre: Koszovóba, Pristinába repültem. Mert Koszovó megint szavazott, helyi választásokon.
Most gyönyörű idő volt, de a négycsillagos hotel éppen olyan lepukkant volt, mint korábban (ez most egy másik hotel volt). Ezzel sincsen egyébként semmi baj, mert legalább az élet mindennapjai tele vannak helyi izgalmakkal, és a burek joghurttal, hát az valami remek dolog. De sajnos nem jövünk ki jól, Koszovó és én, hiába van egy napon a születésnapunk: mindig (vagyis két alkalomból kétszer) rettentően depresszív leszek ott, és mindennel bajom van, ami nagyon nem szép, de így van.

Felüdülés volt visszaérkezni Zágrábba másfél nap munkára szerda este… egy kiadós két órás késés után. S tegnap délutánig minden egészen jól ment – amikor is ismételten “rosszul léptem” egy kis járdaszegélyen, és kiment a bokám. Ó, hát ez most NAGYON fájt, percekig mindenféle zaftos kifejezések peregtek belőlem angolul, magyarul, és óriás-grimaszolások, hogy a francba! s így tovább. Sántikálás a kollégám karján, taxi, hotel, aztán kórház (EUs egészség kártya!), és gipsz… illetve a repülés miatt, hogy ha dagadna a láb, legyen helye: elől nyitott gipsz, és egy pihenni vágyó boka, amire nem szabad semmilyen súlyt helyezni – legalábbis egy jó darabig, ha később vígan szeretnék szaladni, és táncolni, meg ilyesmit csinálni. Hát persze hogy igen, nem kérdés…

Tiszta mázli, hogy legalább ki voltak/vannak pingálva a körmeim pirosra, nem? Így sokkal szexibb…

Most éppen Zürichben várom a csatlakozást Barcelonába, ami szintén késik… de hát én már nem szaladok sehova egy jó darabig megint.

Konklúzió? Valószínűleg a sejtjeimnek elege van az ide-oda repkedésből, a cincálódásból, abból, hogy lehetetlen normális életritmust kialakítani ilyen életritmussal, és könyörögve kér, hogy adjak pihenőt. Hát most megkapja. Bársonyos, édes landolás a “medicine dance” – gyógyító tánc után, hogy szépen lassan lecsöpöghessen mindaz, amit ott kitáncoltam, eltáncoltam, betáncoltam, kimostam, behívtam, kisírtam, kiizzadtam, felforgattam, megöleltem, megcsókoltam, szíven-fogtam – az elmehessen, kisimulhasson, betaláljon, leülepedhessen.

Úgyhogy le vagyok földelve, mint a hegy, amely nem ment Mohamedhez. Machu-Picchu-i cukorsüveg-hegy vagyok most, növök az ég felé, és várom a látogatókat, mert pillanatnyilag a legalapvetőbb dolgokhoz is segítségre van szükségem (pl. bevásárlás, a három emelten felcipelés, zuhanyzás (!!), főzés, s a többi… csupa vidámság). De legalább elkezdek vendégeket hívni (kénytelen vagyok) és segítséget kérni (kénytelen vagyok) és elfogadni a segítséget (kénytelen vagyok).
Tehát kapukat nyitni, befogadni, beengedni, átölelni – azt, ami jön, aki jön, s nem lótni-futni egészen más horizontok után.

Azt hiszem, szép lecke lesz ez. Egyelőre azt kívánom magamnak, hogy érjek haza gond nélkül egy darabban… és hálásan gondolok arra a kollégámra-barátomra, aki felajánlotta, hogy jön segíteni hogy haza tudjak menni a taxival, mert: egyedül nem megy. Lehet, hogy itt az ideje megtanulni ezt valami olyan mély szinteken is, ahol eddig nem tudtam.

No és, itt is van a kedves szimpatikus kerekesszék-szállítmányozó fiatalember, aki majd elsegít a gépemhez. Úrinői dolgom van, a számítógépes táskámat is hozza valaki, Zágrábban a reptéri mentőautóban vittek a géphez, láttam belülről, s a többi, micsoda élmények…

Jó repülést! 🙂