édes élet

Egy baromira fárasztó munkanap után – igen, szó szerint, mint az igavonó barom egy egész napos szántás után, körülbelül annyira fáradt vagyok – a szomszéd indiai étteremből bandukoltam haza a frissen gőzölgő finomságokkal, amikor végre az agyam barázdái kissé le tudtak lazulni. Ma enni is alig volt időm, csak salátát s egyebet napközben, ezt mindig elég nehezen viselem.
Ahogy a rendkívül erős versenyhelyzetet is a munkahelyemen. Arra jutotta ma, hogy vannak pozitív, támogató versenyhelyzetek, és vannak olyanok, amik lehúznak lelkileg, mert nem pozitívan ösztönöznek az előrehaladásra, hanem visszahúznak, és falak közé erőltetett védekezésre kényszerítenek. Mondhatja bárki, hogy na tessék, ilyen ez a sales, de én azért mégis azon fogok dolgozni, hogy amennyire lehet, megváltoztassam. Mindenkinek megvannak a maga problémái (és vannak, tévedés ne essék), és megvan a maga munkastílusa, és vannak dolgok, amikből senki kedvéért nem engedek – például a korrektségből, bárki javára.
A csapatok, sőt a saját csapatban való kommunikáció hiánya sem éppen a legpozitívabb helyzetet teremti, de hát ilyen az, amikor valami még nem kész, még folyamatban van, növekszik, és mint a hirtelen nőtt kamasz, nem tudja, nem érzi még hogyan kell ezt a hirtelen nőtt testet irányítani, kezelni.

Azért minden rendben van, és ez az élet a kihívásokkal, problémákkal együtt édes, és felfoghatatlanul szép. Az a legújabb, igen mély tapasztalatom, hogy akkor érkezünk meg maradéktalanul a saját életünkbe, sorsunkba, szívünkbe, amikor ezt a életet, amit magammal betöltök, amit élek, a maga nehézségeivel és kihívásaival együtt úgy belakom, mint ahogy a bőrömbe bele vagyok kanyarítva mindenhol, épp méretre szabva. Tud ám fájni, persze hogy tud. És direkt beszélek itt a nehézségekről, a fájdalomról, a csalódásokról, a kihívásokról, a gyöngeségeinkről, mert amikor minden szép és jó, akkor igazán könnyű elfogadni az életet.
(Illetve, akkor sem könnyű, mert a jót, az ajándékot is meg kell újra tanuljuk elfogadni, ha igen sok viszontagságban volt részünk korábban – mert van olyan bizony, amikor már nem akarjuk, nem tudjuk elhinni, hogy a jó, ami történik nekünk szól, a miénk, és igazi, valóságos. De most mégis a sötét oldalról szeretnék írni, mert itt van egy igen fontos valami, ami megszólított.)

A felfedezésem összefügg egy kilenc hónapon át, minden hónap első péntekén végzett imával, felajánlással, illetve azzal, hogy egy ideje újra kezdtem a napi meditációs gyakorlataimat. És minden mással is ami most velem történik 🙂 de mégis ez a kettő a legközelebbi.
A keresztény hagyományban van egy olyan imamódszer, amely kilenc egymást követő napon, elmélkedéssekkel együtt egy adott imát tesz meg egy szent közbenjárásét kérve a kért szándékokért (talán minden szentnek van egy ilyen kilencede), s ezt kilencednek nevezik. Már ez sem semmi dolog,
Ennél egy elképesztően nagyobb dolog, amikor ugyanilyen kilenced imádságot végez a hagyomány – de kilenc hónap alatt! Kilenc, egymás követő hónap egymást követő ugyanazon napján. Ez a nagy-kilenced.
Nos, az a kilenced amelyet én végeztem (egy közösséggel együtt) február első péntekétől kezdve minden hónap első péntekén volt esedékes. Miselátogatással, megfelelő lelkiállapottal, áldozással egybekötve.
Már az elején is úgy vágtam bele, hogy én ezt magamtól, égi segítség nélkül biztosan nem tudom elvégezni. Hiszen az utazásaim is annyira beszámíthatatlanok, hogy hogyan tudnám előre megmondani, hogy a következő kilenc hónapban, minden adott kért napon egyszer el tudok menni misére?Ráadásul a megfelelő állapotban?

A csoda többszörösen megtörtént: volt, hogy szinte szó szerint a reptérről estem be Bukarestből hazafelé a város utolsó, esti 9 órás miséjére.
Október első péntekén, az utolsó alkalommal nem vártam csodát, nem vártam semmit, talán már a szándékaimat is elfeledtem, mégis oda tettem Isten lábai elé (ki hogy akarja, úgy képzelje el vagy ne). Aztán mégis csoda volt, és azóta is minden egyes nap, minden örömével és nehézségével csoda. És visszamenőleg is csoda lett az itt eltöltött lassan egy év minden napja, minden áldása és küszködése, és még visszább, egészen az életem kezdetéig.

És ma, egy baromira fárasztó munkanap után – igen, szó szerint, mint az igavonó barom egy egész napos szántás után, körülbelül annyira fáradt vagyok – a szomszéd indiai étteremből bandukoltam haza a frissen gőzölgő finomságokkal, amikor végre az agyam barázdái kissé le tudtak lazulni, és egyszerre csak megfogalmazódott mindaz, amit eddig csak sejtettem, éreztem, de kimondani nem tudtam. Mert a szavaknak még nem volt testük. Már megvannak.
Ez az az élmény, hogy akkor vagyok otthon az életemben, amikor azt minden hibájával, mulasztásával, fájdalmával, küszködésével együtt el tudom fogadni, és tudom látni ezek értékét. Mint a kagyló húsába ékelődött igazgyöngyöket. Amikor felfogom, elérem, megkapom ajándékba azt az megértést, hogy még ezek a visszahúzónak gondolt dolgok is csak segítenek, tanítanak, visznek előre a hátukon, nem hagynak elveszni, segítenek változni, segítenek elérni oda, ahova tartok.

Így esett, hogy pár nappal ezelőtt a legőszintébben hálát tudtam adni azért, hogy jó egy hónapja kificamodott a bokám (még mindig gyógyul, de már egészen jó), hogy két hónapja volt a biciklis balesetem és a térdemet óvni kellett sokáig: ezek nélkül ma nem tartanék ott, ahol most tartok, és igen fontos változásokat hoztak az életemben. Például a mozgáshiányomat csillapítandó újra elkezdtem a napi meditációs (ha tetszik: szemlélődő ima) gyakorlataim és sok sok mást is! Gyönyörű hullámban vagyok éppen.

Így aztán ma azt tudom állítani, egész létemmel és pontosan annyi bizonyossággal, ahogy a puszta létezésem kitölti a tér egy részét a testemmel, hogy a világ minden kincséért nem cserélnék senki mással, még a kihívásaim és problémáim is a helyükön vannak, értékesek. Megláttam, hogyan visznek előre; látom magamat bennük is, és így sokkal könnyebb velük, könnyebb magammal. Valahogy olyan paradoxonnak hangzik az egész, mint amikor tavaly nyáron egy prédikációban azt mondta egy pap, hogy legyünk képesek hálát adni mindazért, amit megkapunk, és azért is, amit nem. Ó hát amikor nagyon akarok valamit, amikor nagyon vágyom valamire, képtelenségnek tűnik hálát adni azért, hogy nem lehet az enyém…! El tudjátok ezt képzelni?! Na ugye. Pedig de, a papnak igaza volt. És van.

*******************************

“Ha egyszer véget ér a vihar, nem fogsz emlékezni, hogyan élted túl, hogy sikerült életben maradnod. 
Még abban sem leszel biztos, hogy tényleg vége van-e a viharnak. De egy dolog biztos. Amikor kijössz a viharból, nem leszel többé ugyanaz, aki belement.”
                                                                                                                           Haruki Murakami
This entry was posted in alkimista, élet, életterv, Barcelona, gyökér, ima, Isten, Murakami. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s