A nagy-nagy feszültségek nevetés formájában is kitörhetnek, aranyló, gurgulázó vulkánként,  újra és újra felfakadva a forrásból… Az egyik legemlékezetesebb ilyen nevetésem utolsó éves egyetemista koromban volt: valami nagyon régi, szakállas viccet meséltem el egy elmefilozófia órán (amikor az indián és a rendőr találkozik), és mivel előtte utoljára talán általános iskolás koromban hozakodtam elő ezzel a viccel, annyira jól szórakoztam rajta, hogy nem tudtam abbahagyni a nevetést. Ki kellett mennem az óráról, képtelen voltam abbahagyni a teli szívből való kacagást, még a könnyem is kicsordult. No aztán ezen a csúcsponton oda fordult,  hogy jaj de régen nevettem így, s így aztán elkezdtem sírni, hogy ó de jó is nevetni. Ezen a teljes képtelenségen pedig, hogy azért sírok, mert nevetek, illetve mert mióta nem nevetettem így, megint elkezdtem nevetni: egyszóval egy rendkívüli tíz percet töltöttem magammal a mosdóban és a folyóson.

Tegnap, péntek délután, rekkenő melegben és az irodai órák végén valami igen hasonló történt: a főnökömmel beszéltem skypon, amikor is írásban előadtam neki egy megfigyelésemet, miszerint az  egyik kollégánk Yoda. Szóban nem  lehetett, túl sokan voltak körülöttünk. Válaszul csak annyit írt hogy hahaha, de persze a hangjában több volt, és egy-két köhögős kacagás. Így aztán egyszerre csak kitört, az egész hullám, nevetés-cunami, le kellett tegyük a telefont mert így nem tudtuk a megbeszélést folytatni. Közben egy-két kollégám az irodában már azon nevetett, hogy én nevetek, nem tudva a viccet… könnycsordulás, katarzis, tonnasúlyok semmibe foszlása. S az érzés, hogy de hiányzott ez, Istenem, mikor is nevettem így utoljára…? De most nem fordult át, most ott maradt, este munka után meg kellett osszam a kollégákkal, még egy újabb hullám… aztán este egy véletlen úgy hozta, hogy egy másik társasággal maga Yoda is a közelben volt, s mivel egyébként is csatlakoztam volna a társasághoz, így külön, és kifejezetten azért mentem, hogy tőlem tudja meg elsőnek a viccet. Szerencsére, jó humorérzéke van, nem lőttem mellé. Megnyugtató. Végül is, most itt áll egy fél tucat vörös rózsa az asztalomon, amit e vallomás után egy szerencsés pakisztáni próbált eladni nekünk – kis rábeszéléssel, sikeresen. A hetediket a bárpultos lánynak adtam.

Egyszóval a csótányok és a vízhiány után/alatt annyira kisimult az agyam, hogy átférkőzhetett a humor a réseken, és feloldhatta a szorítást. Rendkívül hálás vagyok ezért… tényleg, igazán régen nevettem ilyen őszintén, szívből, könnycsordulásig. Mindenkinek kívánok egy ilyen kacagást a hétvégére! Katarzis. Ima. Szabadság. Újjászületés. Legyen nálad zsebkendő!