szótlanság

Eltelt a nyár, lényegében már augusztus közepe óta nyúlnak az árnyékok, és más a levegő illata, még Barcelonában is. S ez a szótlan két hónap is eltelt.
Szünet van, teljes adásszünet, érlelődés, útkeresés, orientálódás, zsákbamacskátlanodás.

Volt barcelonai vendégsereglet, július közepétől augusztus közepéig, azután pedig én mentem szabadságra – költözésben segíteni, Menorkán szűz strandokat felfedezni, esküvőn tanúskodni. Közben összegyűjtöttem még július végén egy idétlen bicikli balesetet, amikor szó szerint átestem előre a biciklin, mert – a barcelonai városi BiCi-t használva – túl kemény volt az éppen aktuális drótszamár fékje, s lejtőn lefelé pedig különösen hülyeség behúzni… Szembe jött egy motoros egy egyirányú utcában, ahol nem kellett volna neki, így kissé megijedtem, s mire feleszméltem, hogy ez hülyeség, amit csinálok, már repültem is előre a bicikliről.
Érdekes volt az az egyetlen pillanat, amikor megállt az idő, és csak azt éreztem, hogy baj van, orra bukik a bicikli, és az ebből bizony fejre esés lesz, JAJ, na ekkor ugrottam jobbra, a bicikli ment balra, és hála Istennek, karcolásnyi bajom lett, rövid sortban és ujjatlan trikóban, sisak nélkül. Rég adtam ennyi munkát az őrangyalaimnak, azt hiszem…Térdre estem és csuklóra, és csak a szalagjaim nyúltak meg, de az bizony még el-el gyógyulgat egy jó darabig – főként kiránduláskor fárad el még.
Így aztán, alig egy hete, egy bokaficammal követel több pihenést a testem, bár ez sajnos nehéz így, hiszen egyik lábamon a bokám, a másikon pedig még a térdem… de most már jobb, minden.

Múlt héten a varsói mankós konferenciázást szívesen kihagytam volna, de (megint) győzött a kötelességtudat, és ott vigyáztam, pihentettem, mankóztam amennyit csak lehetett. Reptereken kipróbáltam a különleges asszisztenciát, utaztam kerekes székben és villanyautón is: ha külső téren parkol le a gép, néha elég nehéz észrevenni hol is van a segítség, tegnap ezért mégis jól meggyalogoltattak Frankfurtban, ami pedig egy igen nagy reptér.
Minden jó, ha vége jó: hazaértem, s most a héten itthonról dolgozom, nem lógatva, felpárnázva a bokát, hogy gyógyuljon. Utoljára 14 éve volt ilyen jelentős bokaficamom, pont ezen a lábamon. Persze el is gondolkodtam a jelentőségén az egésznek, hiszen valami fordulópontot kell jelezzen, valami olyasmit, ahol feltétlen be kéne forduljak, és leginkább rugalmasan kéne venni a kanyart – meg alázattal, hogy a térdem is gyógyulhasson.

Egyszóval, ezek a nyári kalandok. Két hónap, kevés tánc, kevés filozófia, mértékletes tenger, mértékletes napozás, mindenféle randevúzgatás, amikből végül nem lett semmi. S mindeközben megszűntem Budakeszi lakosnak lenni, vége van. Új korszak kezdődik.

Lassan egy teljest ciklust töltök el Barcelonában, vagyis évfordulóhoz közeledem: október végén költöztem ki. Mostanra érzem úgy, hogy már valóban kezdek itt gyökeret verni, és jó ide hazajönni, mert, bármennyire is kellemetlenül hangzik ez, nekem most éppen itt van a “home sweet home”, itt vagyok itthon, itt van az a hely, ahova visszavonulok és magamra zárom az ajtót ha pihennem kell, ide esem haza a munkautakból, itt látok vendégül barátokat, s családot.
Hazamenni pedig mindig öröm is, és fájdalom is. Mert maradnék is, és jönnék is vissza, élnék is otthon, s nem is, s egyszerre én nem tudok két helyen élni.

Láttam a 10 fokos napfényes telet itt, a narancsvirág illatú tavaszt, az izzasztó, fülledt, nyári estéket, amikor megáll a levegő a városban, szakadó esőt, kettős szivárványt az utcám felett, és megnyúlni az árnyakat az augusztusi hűs fuvallatú délutánban. S jön az ősz, már itt is van, s jön a munkás, ismét ide-oda röpködős szezon.
Talán újra jönnek a bejegyzések is, újra jön az alkotás. Nem mindig írok, néha a festés jön az kezeim közé, színek, fickándozó, kunkorodó kacsok és vonalak, elcsorduló, egymással keveredő vonások.

S a nagy, telített csöndben milliárd apró változás megy végbe: egy végtelenül gazdag, anyaméh-szerű csöndes, sötét melegség kerít körül, amiből majd egyszer ki kell szakadni, amiből újra meg kell majd születni. S közben, itt a mélyben, láthatatlanul, a sejtek mélyén, új kapuk és új világok tárulnak fel, amikor kivezetnek majd a napfényre akkor már látható lesz, hogy a látszólagos mozdulatlanság mélyén milyen végtelen erők munkálkodtak szakadatlan.Világátrendeződés van, azt hiszem azt csak mély hallgatásban lehet, látszólagos tétlenséggel és semmittevéssel felfogni, beengedni, elviselni, hagyni megtörténni. Minden nap, egy lépéssel beljebb.

This entry was posted in baleset, Barcelona, csönd, esküvő, költözés, munka, nyár, otthon, ősz. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s