Eltelt a nyár, lényegében már augusztus közepe óta nyúlnak az árnyékok, és más a levegő illata, még Barcelonában is. S ez a szótlan két hónap is eltelt.
Szünet van, teljes adásszünet, érlelődés, útkeresés, orientálódás, zsákbamacskátlanodás.

Volt barcelonai vendégsereglet, július közepétől augusztus közepéig, azután pedig én mentem szabadságra – költözésben segíteni, Menorkán szűz strandokat felfedezni, esküvőn tanúskodni. Közben összegyűjtöttem még július végén egy idétlen bicikli balesetet, amikor szó szerint átestem előre a biciklin, mert – a barcelonai városi BiCi-t használva – túl kemény volt az éppen aktuális drótszamár fékje, s lejtőn lefelé pedig különösen hülyeség behúzni… Szembe jött egy motoros egy egyirányú utcában, ahol nem kellett volna neki, így kissé megijedtem, s mire feleszméltem, hogy ez hülyeség, amit csinálok, már repültem is előre a bicikliről.
Érdekes volt az az egyetlen pillanat, amikor megállt az idő, és csak azt éreztem, hogy baj van, orra bukik a bicikli, és az ebből bizony fejre esés lesz, JAJ, na ekkor ugrottam jobbra, a bicikli ment balra, és hála Istennek, karcolásnyi bajom lett, rövid sortban és ujjatlan trikóban, sisak nélkül. Rég adtam ennyi munkát az őrangyalaimnak, azt hiszem…Térdre estem és csuklóra, és csak a szalagjaim nyúltak meg, de az bizony még el-el gyógyulgat egy jó darabig – főként kiránduláskor fárad el még.
Így aztán, alig egy hete, egy bokaficammal követel több pihenést a testem, bár ez sajnos nehéz így, hiszen egyik lábamon a bokám, a másikon pedig még a térdem… de most már jobb, minden.

Múlt héten a varsói mankós konferenciázást szívesen kihagytam volna, de (megint) győzött a kötelességtudat, és ott vigyáztam, pihentettem, mankóztam amennyit csak lehetett. Reptereken kipróbáltam a különleges asszisztenciát, utaztam kerekes székben és villanyautón is: ha külső téren parkol le a gép, néha elég nehéz észrevenni hol is van a segítség, tegnap ezért mégis jól meggyalogoltattak Frankfurtban, ami pedig egy igen nagy reptér.
Minden jó, ha vége jó: hazaértem, s most a héten itthonról dolgozom, nem lógatva, felpárnázva a bokát, hogy gyógyuljon. Utoljára 14 éve volt ilyen jelentős bokaficamom, pont ezen a lábamon. Persze el is gondolkodtam a jelentőségén az egésznek, hiszen valami fordulópontot kell jelezzen, valami olyasmit, ahol feltétlen be kéne forduljak, és leginkább rugalmasan kéne venni a kanyart – meg alázattal, hogy a térdem is gyógyulhasson.

Egyszóval, ezek a nyári kalandok. Két hónap, kevés tánc, kevés filozófia, mértékletes tenger, mértékletes napozás, mindenféle randevúzgatás, amikből végül nem lett semmi. S mindeközben megszűntem Budakeszi lakosnak lenni, vége van. Új korszak kezdődik.

Lassan egy teljest ciklust töltök el Barcelonában, vagyis évfordulóhoz közeledem: október végén költöztem ki. Mostanra érzem úgy, hogy már valóban kezdek itt gyökeret verni, és jó ide hazajönni, mert, bármennyire is kellemetlenül hangzik ez, nekem most éppen itt van a “home sweet home”, itt vagyok itthon, itt van az a hely, ahova visszavonulok és magamra zárom az ajtót ha pihennem kell, ide esem haza a munkautakból, itt látok vendégül barátokat, s családot.
Hazamenni pedig mindig öröm is, és fájdalom is. Mert maradnék is, és jönnék is vissza, élnék is otthon, s nem is, s egyszerre én nem tudok két helyen élni.

Láttam a 10 fokos napfényes telet itt, a narancsvirág illatú tavaszt, az izzasztó, fülledt, nyári estéket, amikor megáll a levegő a városban, szakadó esőt, kettős szivárványt az utcám felett, és megnyúlni az árnyakat az augusztusi hűs fuvallatú délutánban. S jön az ősz, már itt is van, s jön a munkás, ismét ide-oda röpködős szezon.
Talán újra jönnek a bejegyzések is, újra jön az alkotás. Nem mindig írok, néha a festés jön az kezeim közé, színek, fickándozó, kunkorodó kacsok és vonalak, elcsorduló, egymással keveredő vonások.

S a nagy, telített csöndben milliárd apró változás megy végbe: egy végtelenül gazdag, anyaméh-szerű csöndes, sötét melegség kerít körül, amiből majd egyszer ki kell szakadni, amiből újra meg kell majd születni. S közben, itt a mélyben, láthatatlanul, a sejtek mélyén, új kapuk és új világok tárulnak fel, amikor kivezetnek majd a napfényre akkor már látható lesz, hogy a látszólagos mozdulatlanság mélyén milyen végtelen erők munkálkodtak szakadatlan.Világátrendeződés van, azt hiszem azt csak mély hallgatásban lehet, látszólagos tétlenséggel és semmittevéssel felfogni, beengedni, elviselni, hagyni megtörténni. Minden nap, egy lépéssel beljebb.