Borzalmasan kifáraszt ez a “harc”, ma reggel is ezzel kezdtem… remélem, csak a korábban eltévedt s el nem kapott negyedik jött elő újra. Többet nem jön, az biztos. Arra jutottam, hogy valószínűleg a földszinti étterem miatt olyan vonzó ez az épület blokk, s az én harmadik emeletem. Vagy mert a mellettem lévő lakásban nem lakik senki… (na tessék, ez most jutott eszembe, lehet, hogy ott laknak ezek a disznók).
Eltelt a nap, mire a reggeli sokkból magamhoz tértem – újra. Ideje előre szólni a leendő vendégeknek, hogy készüljenek fel!
Ilyenkor érzem azt, hogy egyáltalán nem biztos, hogy délen fogok élni. Először is, mert hiányoznak a hegyek és a zöld dús erdők. Másfelől, ezek a mindenféle lények, akiktől – bár racionális okom nincs – szó szerint féltem az életemet, hiába vagyok sokkal nagyobb.
Micheal Claytonnal lazítottam, ami egy film címe, és egy internations.org nevű oldalon szervezték mint filmes estet. Eldöntöttem, hogy ideje tisztességesen nekiállni netwörkölni (a hatlábúakon kívül másokkal is), mert lényegében egyedül vagyok, és kezd nagyon elegem lenni belőle. A munka nem elég, a munkatársak meg pláne nem. Kell még valami titkos összetevő a boldogsághoz. Az egy-két közelebbi baráton kívül nagyobb társaság is. Mindenféle emberből.
A filmtől leginkább semmit nem vártam, azt hogy jó lesz, még annyira sem. De kifejezetten jól esett – bár az első tíz percről lemaradtam. Lehetséges, hogy végül ezért is tetszett, az első negyven percben a sztorit próbáltam összerakni, hogy akkor miről is van szó, miről maradtam le, és mi a lényeg. Az, hogy George Cloony volt az egyik főszereplő, csak hab volt a tortán. És Tilda Swinton. Remek. Biznisz, biznisz, biznisz. Meg a pénz. Meg az ilyen dolgok. Szemrebbenés nélkül átnyújtani egy (két) borítékot. Titkokat őrizni, és fejet hajtani, elfogadni, hogy az üzleti érdek felülír… bizonyos más, nagyon is emberi érdekeket… nincs új a nap alatt. De mivel egy profit cégnél dolgozom, nagyon érdekes volt az egész mese.
Teljesen szubjektív vélemény. Ráadásul oldalról láttam, ahonnan néha biztosan egészen másképp festettek a színészek, mint szemből! Tehát, egyszerűen csak odatette. Az asztal mellől fel az asztal közepére. Hogy mennyire könnyű a könnyebbnek tűnő utat választani a gyors siker és bizonyos régi dolgok érdekében, amik elódázásuk miatt bukást okozhatnak. Mert a következményekkel sosem kényelmes szembesülni. Ugyanaz a játék: nyerni, minden áron. Bármi áron. A párkapcsolatok. A psziché érzékenysége és törékenysége. A kiszolgáltatottság, a barátság. És az, ahogy a végső, legfontosabb kérdéssel szemben miként állítja magát az egyén. Cselekedetével. A “véletlenek”. A hatalom, és a hatalom/győzelem akarása… meg fogom nézni az első tíz percet egyszer, hogy kerek legyen az egész. De jó film, emlékeztetőül, hogy mi az igazán fontos.
Nem gondolkozom arról, hogy továbbállok (leszámítva a lakást, hogy végre vége legyen ennek a feszült nyári bogarászásnak), de most hirtelen nagyon el tudom képzelni, hogy az itt-létem nem a végcél, hanem csak egy kezdete valaminek, egy egészen más útnak, mint amit most még csak nem is sejtek. Teljesen megértem a nagynéném, aki Skóciában él. A maga hűvösével és fél éves sötétjével is igen vonzó tud lenni az az Észak kontra… nem említem újra. És előbb-utóbb meg kell tanuljak vezetni, nincs mese; de jó, hogy még van legyőzni való félelmem, még van hova tovább. A film felrázott, a film előtti hét is, a glosszáló betolakodók pedig pláne. Szép kis kiképzésbe csöppentem. Egyre inkább az néha a benyomásom, amikor nem bírom kikapcsolni a fejem, hogy a földet nem a szüleinktől örököltünk, és nem a gyermekeinknek őrizzük, hanem ezektől a szarházi hatlábú barnáktól kaptuk “kölcsön”…
Egyszóval, vendégek, netwörk.. és páros tánc, mondjuk swing, mondjuk tangó, mondjuk rocky. A lakásban jó lenne novemberig kihúzni, hiszen addig írtam alá a szerződést, de van, amit nem kell erőltetni, ha nem megy. Még mindenesetre kivárok, mi lesz. Van elég dolgom a nyárra, annyi szent.
Párnafilozófia 