honvágy ellen

Szombaton délután a parton egy fiatal magyar sráccal beszélgettem, ad-hoc, fészbúkon szervezett strandolás. Ő másfél hónapot tölt itt szakmai gyakorlaton.
Azóta állandóan a fejemben jár a beszélgetés, és igen hálásan gondolok rá vissza.
Persze szóba kerültek az otthoni dolgok, az ott élés, hazamenetel, s a többi.
A végére, és azóta is, egyre inkább, egyre erősebben azt érzem, hogy köszönöm, hogy itt lehetek, hogy itt vagyok, hogy még nem tudom meddig, és nem kell hazamennem végleg másfél-két hét, hónap múlva. Hogy még maradhatok, tapasztalhatok, tanulhatok, felfedezhetek, hogy még fürödhetek a tengerben hétvégén, még fogadhatok vendégeket, még elvegyülhetek e sokszínű népség közt rezidensként, s nem turistaként. Hogy még beszélhetek spanyolul, franciául, angolul, hogy még végezhetem ezt a munkát, amiért idejöttem, hogy közel nincs vége a kihívásoknak, ha akarok költözhetek, ha kell, csótányt ölhetek, s ki tudja még mi mindent kell itt megtanuljak – magamról és a világról, ami körül vesz.
Azt hiszem ez a nagyon különleges pont az időben, amikor hirtelen kitisztultak a felhők, elvonult a fátyolköd, és ragyogó napsütésben tárulkozik fel az egész itt-lét valósága: mintha az elmúlt nyolc hónap immel-ámmal való adaptálódás lett volna, némiképp az akaratom ellen. De nem. A legfontosabb munkán a mélyben történnek, és nem bánom a csöndességet, nem bánom a mélypontokat, nem bánom a tanulást: nem adom fel, még nem adtam fel, és már tudom, hogy még nem is fogom egy darabig. Maradok, mert élni és tapasztalni jó, és ha jó, és szeretem az itteni körítést. Szép lassan változom. A város, és a körülvevő emberek formálnak, s nem ellenkezem.

Nagyon nehéz, nagyon magányos dolog országot váltani. Nem könnyű, sosem volt, sosem lehetett könnyű. De érték, és erő, és kincs, minden, amit elengedek, minden amit megtalálok, s mindaz, ami még nyitottabbá, még befogadóbbá érlel. Nem megyek haza. Még nem. Még egy jó darabig. Látogatni persze igen. De az egészen más. Most itt van a lábam alatt az egész pezsgő világ, és egyetlen pillanat alatt a ‘bármi lehetséges’ kifejezés egészen valóságossá vált. Megcsókolt egy hullócsillag és most én is itt lángolok válaszul. Tessék, mindig van valami új, igen, ki kell menni a világba. Egy pár napja, hete, úgy döntöttem, stratégiát váltok, vagyis itt az ideje egészen új szinteken netwörkölni, mert gazdagítani és növelni szeretném a szociális hálómat. Ez a következő lépés*.

*******************************************************************************

*Kiegészítés: Hiányoztok, és mindenki és minden hiányzik, ami nyár otthon, de legkülönösebben ti, a munka utáni ejtőzés a Kertemben, koncert a Kobuciban, hétvégi Balaton, a Badacsony… Fröccsök, séták, nagy beszélgetések, közös vacsorák, kirándulások… ezt pedig semmi nem helyettesíti. De ezt úgyis tudjátok, nem? Remélem. Ha esetleg mégsem, akkor mondom most.

This entry was posted in Barcelona, megismerés, város. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s