Párnafilozófia

A mindennapiság Szentpétervár óra igen elmaradt. Szóljon mentségemre az elmúlt évek legnehezebb – és egyúttal legélvezetesebb – novembere, amikor is a két hetes trénerképző tréning lezajlott, előtte egy hét felkészülési idővel a trénereknek – Ross-nak, Arpine-nek és nekem :). Tehát potom három hét. Plusz egy, a múlt hét, amikor az íráshoz még éppen elég fáradt voltam mind agyban, mind lélekben . Lassan végül minden visszatér a normális kerékvágásba.

A tél a visszahúzódásnak kedvez, bennünk is valami visszabújik a belső barlangba, töltekezni, különösen ha a novemberi szürke, esős idő átcsúszik decemberre is. Ha nincs kivel, nehéz összebújóst játszani, viszont annál inkább lehet élvezni a barátok társaságát, az igazán felhőtlen, kötelezettségektől mentes szórakozást. Aztán minden napnak vége van egyszer, különösen ha már délután négy óra fele leszáll az est… A fényhiány olykor sajnos enyhén depresszívvé, vagy legalábbis borongóssá tesz. Éppen ilyen állapotban merengtem el azon, hogy vajon miért akarhat örökké élni valaki – nem átvitt értelemben, hanem valóságosan, örökké élni, ugyanazzal a tudattal, ugyanabban a testben folyamatosan? (E kérdéshez tartozik a Lopott idő (In Time) című film amit még mindig nem sikerült látnom, remélem a héten – vagy legkésőbb a jövő héten elérem.)

Egyszóval.. minek élni örökké? Belegondoltál ebbe valaha? Mert a haláltól való félelem szerintem nem elég ok (tisztelet a kivételnek). De mielőtt a kérdésbe mélyebbre merülök, meg kell adnom a kereteket. A merengés kerete pedig az, hogy 1) hiszem, hogy a létezés nem ér véget a halállal, hanem egy másik formát ölt, 2) hiszem, hogy minden fejlődik, és a fejlődés maga az élet egyik célja, 3) fájdalom nélkül nincs fejlődés (pl. gyémánt csiszolás).

Még ‘csak’ harminc éves vagyok, de így is bőven elég emlékem van – ugyanis szerencsére másfél-két éves korom óta ’emlékezem’. A kora gyermekkor után jön az összes többi év, sok öröm mellett bővelkedve olyan emlékekben is, amelyek nem kedvesek: ezeket igyekszem elfelejteni, de a lenyomat mégis ott marad valahol benn… mert az élet ilyen. Azután az idő kikezd mindent, ami anyag… bármennyire is gondosan van karban tartva – nem lehet búra alatt élni. De ez még a legkevesebb…
Egy nyolcvan éves embernek majdnem háromszor ennyi emléke lehet – borzalmasan soknak hangzik. Nem tudom, kinek mekkora a korsója, amelyben az emlékeit tartja, de azt hiszem időnként el kell felejteni pár dolgot ahhoz, hogy valami újat tudjunk befogadni. Tehát itt az ideje, hogy szépen elengedjek pár emléket, és a tanulságon kívül máshoz ne ragaszkodjak belőlük. Ez így még rendben is van. No de az örök élet, az hosszú – és mivel az élet tele van szenvedéssel és fájdalommal, ami elkerülhetetlen velejárója ennek az életnek és annak, hogy idővel valóban drágakővé csiszolódhassunk, ki-ki a maga minőségének és fajsúlyának megfelelően, ez az örök élet biztosan nem egy vigasság. Talán csak az kapja meg ajándékba, aki már nem akarja uralni, aki már nem akar semmit tőle (a Vörös Oroszlán, Szepes Mária regénye egész más perspektívából közelíti meg a kérdést, arról itt most nem ejtek szót).

Nem a halál mellett szólok, mert az emberi elmével felfoghatatlan. Láttam személyesen, a maga fenségében, és ezzel együtt érthetetlen (az elmével). Sokkal inkább arról írok, hogy ha itt lejár az időnk, az bizony lehet megváltás, és továbblépés egy egészen más valóság felé. Megkönnyebbülés. Végre meg lehet érteni mindent, amit itt a földi létben nem tudtunk.. Egyszóval azt hiszem én nem szeretnék örökké élni. Azt hiszem el tud jönni az a pont, amikor az egyszeri ember fölsóhajt, hogy köszönöm, Istenem, elég volt. Optimálisan 120 év benne van a pakliban, vagyis négy emberöltő. Az elmúlt 100 év alatt két brutális háború, egy brutális diktatúra, egy forradalom, és egy rendszerváltás van felmenőim emlékezetében – és bennem is, lenyomatként. Van még mivel dűlőre jutni, és a legnagyobb kihívás közben megőrizni az emberséget. A kedvességet. A mosolyt. A melegséget, amit a másiknak adni tudunk. Az ölelést. A nevetést. A bátorítást, támogatást. A figyelmet. A közösséget. A hitet. Mindig, amikor csak lehetséges. Azt hiszem, csak ezekért érdemes.

Advent negyedik vasárnapja közeleg, alig két hét múlva itt a karácsony, és a várakozás – a Megváltó születésére, a Fényre való várakozás, beteljesedik. És persze az örök életet nem csak ekként lehet értelmezni, ahogy énbennem forgott a napokban. Mégis talán illik a gyertyafényhez, akkor is, ha a Fényt magát várjuk.