Két lábbal a földön. Stabilitás. Lendület.
Amikor szétzuhannak a keretek, és csak a külső tart össze, a csontok mélyén, ott van az erő: csontasszony mossa ki emlékeit ágas ujjaival, csak mi érték, az akad fenn.
Csontleány a víz mélyén hever, horgászára várva… Ki a bátor szív, ki a rettenet, ki a megeső kegyelem? Csitt, csitt, kibogozza, betakargatja a csontvázat, hogy ne fázzon, majd aludni tér.

Kongó edények a konyhában, vígan rotyogó lábas. Aranygőz száll a plafon felé, orrcsiklandó illatok – téli lakoma teríti az asztal veresét, ráncokba gyűlik a sárga rizs redői közt. Bújócska. A szoba tiszta, takaros. Könnyű zene a frissen mosott kő üdesége, amely a leves fűszerei közé vegyül.

Átjutás. Földelés. A káosz elvonul, a csontok zenélnek a csönd mélyén, hazatérés. Föld a földbe, égig érő gyökerek. A porból lettem és porrá leszek törekvése az Isten felé, aki lehajol érte, és felemeli, amikor a legkevésbé várja a kicsike. Mennyi kegyelem, mennyi fény, mennyi ajándék. A föld minden gazdagsága lábai előtt, a konyhapulton friss, földszagú zöldségek, vérvörös cékla leve csöppen, ahogy a forró fény sistereg.

Holnap is van nap. Mese az egész, és mégis érdemes, az égész semmi más csak érdem, kinek-kinek benső magja szerint. Az érték-rend, mi próbára téttetik, újra és újra, ólomból aranyat, süvít a fújtató, hevít a küzdés, aztán egyszer csak ott találja magát. Vége. Átjutott a sivatagon, nem lesz több délibáb, ez itt az Ő helye, ami kezdettől fogva Őrá várt. Hajnalhasadás, virágillat.