A könyv népe

Továbbra is a már említett könyvet , Geraldine Brooks – People of the Book című könyvét olvasgatom. Lassan a vége felé járok…

A könyv szerkezete lényegében több szálon futó cselekmény, és ezek között az összekötő elem maga a Haggadah, és az imakönyv útja a századok alatt. Mintegy a víz felett olvassuk Hannának, a könyv restaurátorának beszámolóját a történekről, amelyet meg-megszakít egy-egy múltba ívelő történet – ami leránt a mélybe, és természetesen a Haggadah történetét fedi fel. És egyre mélyebbre hatolunk a múltba, amennyire csak lehet.
Hihetetlen regény, továbbra is lenyűgöz, de lassan úgy nyűgöz le, hogy szinte agyonnyom. Ma jóval fáradtabb voltam (két napja éjjel 3-kor sikerül ágyba kerülni 🙂 ), és ezért a reggeli fejezet, amit olvastam, sokkal jobban kiütött. Délután a Budapesti Fesztivál Zenekar karácsonyi Titok koncertjén jöttem rá, hogy a könyv nyomaszt, és ettől van rossz hangulatom: próbálom felfogni, hogy miért nem tudja az ember, mint olyan, vagyis egy adott közösség (ország, nép, hitközösség, nemzet, stb bár a nemzet elég modern fogalom) befogadni a MÁS-t. Félelemből? Féltékenységből? Mert az esetleg gyöngébb, vagy épp ellenkezőleg: ügyesebb, agyafúrtabb?
Az emberek azt hiszem mindig is olyanok voltak, mint manapság: voltak bátrak és gyöngébbek, nagyszívűek és csökönyösek, kisstílűek, megátalkodottak, barátságosak, nyitottak… mindenki saját mértéke szerint.

Az európai történelmen végigvonul a zsidó nép üldöztetése, ugyanakkor annak idején az új vallást, az új “zsidó szektát”, vagyis az első századok keresztény hitre tértjeit éppen úgy üldözték, mint ahogy ők később a zsidókat; aztán ott van a rabszolgaság, több ezer éves, és ez itt nem valláshoz, hanem “legyőzöttséghez” vagy bőrszínhez kötődve… épp csak 50-60 éve hogy felvilágosult kellőképpen az Amerikai Egyesült Államok is! (Apropó, a Help – A Segítség – című filmről jókat hallottam, már nagyon érik, hogy megnézzem azt is.) A Kelet is tele van vallási indíttatású háborúkkal, akár a Buddha-szobrok lerombolása vagy más térítő, gyilkolással, erőszakkal járó háborúk. Hódítások. Majd én megmondom, hogy te hogyan tudod megmenteni a TE lelkedet. ÉN tudom a BIZTOS receptet.

Az az érzésem, hogy nincs biztos recept az üdvözléshez – hanem kinek-kinek a hite szerint. Szabadon. Elfogadva egymást – elfogadva önmagunkat. Nem is lehet másképpen. Nincs, nem létezhet olyan ISTEN akinek a nevében embert ölni, embert kínozni, testileg-lelkileg meggyötörni dicsőséges tett volna! Az pedig, hogy mindezt egy akármilyen “isten” nevében kövesse el valaki, az ő “dicsőségére”… teljes borzalom. Mindegy, milyen hiten van, aki jogosnak érzi. Nem, ezt maga a fogalom kizárja: Isten attribútumai nem emberiek… Nem mi alkottuk Őt a mi képmásunkra, hanem éppen fordítva, Ő alkotott minket az Ő képmására. És ugye, még ha szimbolikusan értjük is a Genezist, Ádám és Éva a jó és rossz tudás fájának gyümölcséből fogyasztott pár falatot. De oly gyermek-lelkek voltak, hogy nem rendelkeztek a bölcsességgel – vagy inkább tapasztalattal arról, hogy hogyan tudják megkülönböztetni a jó-t és a rossz-at egymástól. Legalábbis én így képzelem, így tudom értelmezni, hogy miért vegyül mindannyiunkban együtt a sötét és a világos. És aszerint, hogy melyiket választjuk, mi magunk is egyre sötétebbekké, vagy egyre fényesebbekké válunk. Valahogy erről szólnak az évezredek: fokról-fokra, századokról-századokra növekedni bölcsességben, emberségben…

A Második Vatikáni Zsinat egyik legnagyobb jelentősége, hogy megszavazta a Dignitatis humanae, vagyis ’emberi méltóság’ elnevezésű nyilatkozatot. Ennek az a lényege, hogy azzal együtt, hogy a Katolikus és Apostoli Egyházat tartja az egyetlen igaz vallásnak, kimondja (VÉGRE!!!) hogy ez a tétel nem áll ellentétben a vallásszabadság szükségességével (végre…) amelyhez az emberi méltóságból való jogból eredően mindenkinek minden kényszertől mentesen joga van.
Jó pár ezer éves vallási kirekesztések, üldözések, és kényszerítések után végre eljutottunk ide is, alig több, mint 40 éve! Végül is, az a fontos, hogy eljutottunk ide.

Tudom, hogy túl érzékeny vagyok, de amikor emberek kínzásáról, népcsoportok üldözéséről, “irtásáról” olvasok, hasogat a szívem. Talán egyre többen lesznek így, és akkor végre béke lesz a testvérek között. Végtelenül idealista, és irreális, mégis, ha ebben nem lehetne reménykednem, egy lépést sem tudnék tenni előre.

This entry was posted in filozófia, Geraldine Brooks, ima, kereszténység, vallás, Vatikán. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s