Párnafilozófia

Munkaterápia, nagyon jó, szépen megtanít fókuszálni – bár néha olyan dolgok is kívül rekednek a gondosan kordában tartott figyelem mezsgyéjén, amire jobb lett volna figyelni. Az utóbbi napok jelmondata a már korábban emlegetett “Lassan öltöztess, mert nagyon sietek” spanyol közmondás volt: egyszerre 3-4-5 különböző, de egyenlő fontosságú dolgot igyekeztem összeegyeztetni, lelevelezni, megválaszolni, s a többi. Elfáradtam.

Most apró töltekezés itthon, Barcelonában, mert így volt a legegyszerűbb megoldani a mostani kelet-európai körutamat, s ugye két otthon töltött éj a saját ágyban nem hanyagolható el! Azzal együtt, hogy bár voltak kisebb-nagyobb hiányosságok a szófiai hotelemben (ami pedig egy Sheraton volt… pl. nem égett két lámpa, az íróasztal lámpájába izzót kellett kérjek, mert nem volt benne, s eleinte sem a TV sem az internet nem ment, de a szerelő benyomott valamit hátul a smartTV-n, s akkor életre kelt), nagyon jó volt, mert az ágy, az ágy egészen pontosan nagyon megfelelő volt, csöppet sem puha, hanem kellemes keménységgel vízszintesen megtartó.
Mivel végigdolgoztam a Szófiában töltött időt, a találkozókat leszámítva a hotelszobából, megint keveset láttam a városból, de nagyon tetszik, nagyon jó kis helynek tűnik, otthonos, közép-európai kontinentális tavasszal, virágzó cseresznyefákkal,  gesztenyefákkal, hűs széllel. Nagyon szeretem ezt a kontinentális tavaszt.. persze a narancsfák illata, a szállongó nyárfaszösz és a papagájrikoltás is ér valamit, teljesen igaz, de azért a rigók tavaszi koncertjei nagyon hiányoznak itt. No meg az aranyeső.
Az egyik délután, a találkozók s egy több órás telefon után úgy döntöttem, három órára megszököm, mert annyira túltöltött és kifulladt volt már a fejem, hogy semmire sem volt jó. A hotel közelében találtam egy parkot, a parkban egy kis szökőkutat, a szökőkút mellett egy teret, ami tele volt padokkal, a padok közt egy viszonylag napos és üres padot; erre a padra leültem, majd leheveredtem, s vagy egy órát szundikáltam a kellemes szófiai tavasz városi zsongásában, madárcsiripelésben, fiatal gesztenyefalevelek nyújtózó, friss zöldellésében.

Útban Szófiába egy filozófus taxis vitt ki a reptérre – őt sikerült leintenem a hajnali órán a városban. Nagyon beszédes kedvében volt a korai idő ellenére, először megvitattuk milyen az élet Barcelonában,  persze panaszkodott erre-arra, leginkább arra, hogy milyen drága minden, stb, majd hogy bizony itt arra kényszerülnek sokan, hogy együtt lakjanak családdal, közösséggel, barátokkal, mert igen drága a megélhetés, s egyebek. Osztán, hogy-hogy nem, egyszer csak kikötöttünk valahogy ott, hogy egy műszíves embernek nincsenek olyan intenzív érzései, mint annak, akinek nem volt szüksége ilyen műtétre és kütyüre. Azt mondta, ismert valakit. Ehhez túl sokat nem tudtam hozzászólni, mert nincs ilyen irányú tapasztalatom, sőt, nem is olvastam ilyesmiről. Mindenesetre, elsőre elég absztrakt állításnak tűnt. Fel is ébredtem tőle. Azzal folytatta a filozófus taxis, hogy van egy orvos, aki a lélek súlyát akarta kikutatni. Merthogy, ugye látható a különbség élő és halott ember között, s így talán mérhető is orvosi műszerekkel igazolva az test súlyának különbségét lélekkel és lélek nélkül. Így tehát az orvos mindenféle neurológiai meg egyéb vizsgálatokkal próbálta elméletét igazolni, és sikerült is megállapítania valami súly-értéket. De aztán egyszer találkozott valakivel, aki a Korán ismeretében jártas ember volt, s ez az ember azt mondta neki, hogy bizony az alvó ember pontosan ugyanolyan, mint a halott ember, e tekintetben, merthogy a lelke nincs vele, s olyan,  mintha halott lenne. Az orvos erről még nem hallott, újra elvégezte a vizsgálatait, ezúttal alvó embereken is, majd megállapította, hogy igaza volt az embernek. A sofőr nagyon lelkesen ecsetelte, hogy bizony a Korán már régóta tud erről a dologról, miszerint, az alvás, az olyan, mint a halál. (Ezen a ponton jutottam el oda, hogy biztosan Muzulmán hívő, amit már gyanítottam korábban is a beszélgetés folyamán).

Keleten, a keleti filozófia és misztika az alvást kis halálnak nevezi… nem olyan nagy újdonság ez, de korán reggel, a barcelonai reptér felé fejtegetéseket hallgatni arról, hogy az érzelmeink a szívünkben laknak, és ha nincs szívünk vagy műszívünk van, akkor nem érzünk semmit, valamint hogy a lelkünk, amikor alszunk, akkor nincs velünk, egészen furcsa, in medias res kezdetnek hatott az utazás reggelén. Egy új fejezet kezdetét jelzi, amiről majd máskor.
A sofőr kedves volt, bár az elég furcsa volt, hogy a nőkről kizárólag úgy beszélt, mint akik otthon vannak és gyerekeket nevelnek. Mindenkinek megvan a maga világrendje. Mindenesetre nagyon kedves volt, mosolygós – és akárhogy is, más és más módon gondolkodunk, nagyon megörültem annak, hogy egy gondolkodó emberrel beszélgethettem! Tényleg felvillanyozott. A filozófus taxis. Már csak azért is, mert igazolva látom azt az elméletemet, hogy valahol mindannyian filozófusok vagyok, ha úgy tetszik, “sufnifilozófusok”, mert próbáljuk megfejteni magunkat, a világot, a másikat, és a világhoz és a másikhoz fűződő kapcsolatainkat.

Holnap délután újra útra kelek, kíváncsi vagyok, milyen csodákat tartogat a következő hét! Remélhetőleg a munkatempó egy picikét élvezhetőbb lesz… a nagy sebesség több lehetőséget ad a hibázásra is, s a folytonos, több irányra állított feszült figyelem igen elfáraszt. De hát, ilyen a tanulóidő, az edzés az edzés, s végül a figyelem is erősödik, ha folytonos sarkallásban van – csak a pihenésre, lazításra is kell idő. A semmittevésre, amikor leülök, és nézem, hogyan nő a fű magától. Valami ilyesmire készülök ma, megnézni  a Tibidabo hegyecskét a maga ötszáz-valahány méterével Barcelona felett.