Először azért hallgattam, mert nem történt semmi – de ez a semmi is beszédes valószínűleg, hiszen a megszokott élet-tempómban történik, ami azt jelenti, hogy sok-sok munka van, és mellette valamennyi pihenőidő, utazások, egyebek.
Azután pedig nagyon sok történt hirtelen: és történik még most is. Munkában vannak a gyökerek. Ásnak lefelé, élhető földet, ízes, tápláló talajt találtak a mélyben. Május elején volt fél éve, hogy kiköltöztem Barcelonába, és mostanra érződik, hogy mennyi minden megváltozott bennem és az életemben.

Folyamatos tanulás van, szünet nélküli élet, élés, vannak jó és kevésbé jó választásaim, taposom a járatlan utam, hogy viszonylag kényelmes kis csapáson sétálhassak tovább.
Az elmúlt hónapban jártam Szófiában, és Szkopjében, egy picikét beugrottam Budapestre is – mindeközben annyi munkám akadt hirtelenjében, hogy aludni is alig volt időm, így aztán alig-ailg láttam valamit az idegen fővárosokból. Szófiában egy délutáni napsütésben két órára kiszöktem a hotelszobából, hogy egy rövidke időre legalább kiszórhassak mindent a fejemből. Majdnem szétfeszítette a sok feladat. Találtam a hotel közelében egy ismeretlen, de szökőkutakkal és rügyező gesztenyefákkal övezett kis teret, a téren napos foltokat, a napos foltokon padokat; egy üres padra leheveredtem, úgy, ahogy voltam, és üres fejjel csodáltam a levegő illatát, a rügyező, fiatal-zöld gesztenyefa ujjakat, az ide-oda röpdöső és trillázó, párjukat hívó rigókat… remek pihenő volt. Rájöttem arra is, hogy a sok papagáj, fecske és pálmafa közt mennyire hiányzik nekem a jól megszokott kontinentális tavasz: elsősorban a gesztenyefák és a rigók.

Csönd van, és üresség, jobban kézre áll a papír és a toll, mint a klaviatúra. Itthon alig kapcsolom be a gépet, annyira hosszúak az irodai órák, nincs semmi  kedvem itthon is a gép előtt pislogni. Így aztán, pontosan olyan,  mintha hallgatnék. Jönnek  látogatók, kedvesek, örülök ittlétüknek, kivéve  egy-kettő olyannak, akik ittléte igazán nem kedves, leginkább azért mert borzadok tőlük: öt centis, kitinpáncélos, ízelt lábú betolakodók; először csak az utcán találkoztam velük, attól is megrettentem, és nagy ívben kikerültem, no de amikor a lakásban jelent meg egy hódító, és a kanapé széléről széttekintett “új birodalmán”, akkorát sikítottam, hogy még én  is megijedtem tőle. Nohát. Az otthoni 2-3 centis kollégákat sem szívlelem, de ez túltett mindenen… Szerencse, hogy anyukám épp itt van látogatóban, így sikeresen segített likvidálni a gaz betolakodót (ő is sikított először). Ez pedig itt állítólag természetes, amint jön a meleg, csöveken, egyéb helyeken megindulnak… remek hír. Először és igen komolyan fontolgatom, hogy lehet hogy mégis inkább Skóciába vagy Norvégiába költözöm!
Úgyhogy vettem csótánycsapdát, megtanultam hogy mondják angolul (cockroach) és spanyolul (cucaracha), és megtanultam, illetve tanulom, hogy ne fagyjak le, ne meneküljek, ne borzadjak, ha felbukkan, hanem hősiesen csapjam agyon. Ami nagy művészet, nem csak azért, mert tényleg a sejtjeim mélyéig borzadok tőle, hanem mert rendkívül gyors.

Emellett a héten a lakás ajtajának zárja is elromlott, így egészen estig ki voltunk zárva, remek volt, tényleg, szerencsére sikerült este kilencre megoldani a problémát. Kellett egy kis hisztit bevetnem a főbérlőnek, hogy a “hej ráérünk arra még” állapotból a cselekvésbe lépjünk – itt ugyanis kell a tulajdonos jelenléte ahhoz, hogy egy avatott kezű szakember kinyissa az ajtót. De ezt is megoldottuk. A lényeg az, hogy úgy fest Barcelonában az élet nem unalmas.

Kanapé még nincs, de gyűlnek a virágok… és a képek a falon. Továbbra is végtelen lassúság van bennem, mint ahogy egy növény nyújtózik a fény felé alig észrevehető mozdulatokkal. Csöndesség van, üresség van, gyógyultság van. Mert egyik pillanatról a másikra, egy öt ritmus tánc alatt (már megint 🙂 ) Amara Pagano-val, aki a “Fire of love” vagyis a “Szeretet Tüze” címmel tartott órát – szóval az egyik pillanatról a másikra felébredtem. Meggyógyultam. Eddig soha nem tapasztalt örömkönnyek – édes, nem fájó, nem maró, megkönnyebbülő könnyek. (Amelyekről Tuck & Patti énekel a “Tears of Joy” című dalukban). Nem akkor először, mert először pár hete éreztem, de akkor és ott tudtam átélni teljesen, befogadni, felismerni, kimondani. Rendkívül csodálkozom azóta is, és teljesen újnak, teljes-nek, egésznek érzem magam. Valami helyrebillent, azok a bizonyos élet-sebek, amikről itt írok, begyógyultak.
Csak most értettem meg, hogy mit jelent – vagyis milyen érzés egésznek lenni. Csodálatos. Teljes. Békés. Pislogok befelé, ahol a seb volt, és nincs ott, csak a helye van, a helye, s alatta élő, lélegző, vibráló belső univerzum. Nem felejtettem el, még eszembe jut, és benne van a szokásaimban, tetten érem, látom, amikor ez irányít – de azt is látom, hogy meggyógyult. Nem, nem látom: átélem. Gyógyulás vagyok. Valahogy egyre mélyebben és mélyebben a teljesség felé. A legjobb az egészben az, amikor újra felfedezem a szeretet forrásait, amelyet lezártak a réges-régi fájdalmak, félelmek, sebek.  A szeretetet, ami nem fáj. Olyan, mint egy követ elmozdítani a forrás útjából, és belekortyolni a hűs, friss, kristálytisztán zubogó vízbe.
S mint a békés barmok a falu határában a földeken, most csöndesen emésztek és kérődzök.

Legszívesebben elmennék valami farmra, ki a természetbe, zöldbe, állatokkal dolgozni, napon sütkérezni, egyszerűsödni, hallgatni, hogy még jobban átélhessem, megfigyelhessem, szabadjára engedhessem ezt az új, ezt a régi-új Én-t. Ehelyett hétfőn dolgozni indulok újra, reptérre, repülni, de ez jó, ez is nagyon jó, majdnem olyan, mint egy legelő.