Néha egy kicsi szex…

Vannak újra és újra visszatérő bölcsességek, amelyek a kontextustól függően új és új értelemmel telítődnek időről időre. Mindig ugyanaz, és mégis mindig valami más.

Utazások, felfedezések, káosz van, na, lassan kanyargó ösvényekkel a láb alatt. Gitárt kéne venni talán, s megénekelni ezt a szomorú vidámságot, csiklandós iróniát. Szétfolyik az idő a napok homokóráiban, alig marad valami az ujjaim közt, miközben szép lassan, meggyógyulok. Meggyógyultam. A küzdelemnek ritkán van értelme, a legkevésbé akkor, amikor önmagunk ellen küzdünk. Lassan letelik az ötödik hónap, lassan akklimatizálódom. Még lassabban. Még mindig nem álltam be a pályára, még mindig csak lebegek, csak útban vagyok. (Mínusz “csak”, és lehet, hogy az adott helyzetemben ez a legtöbb, amit tehetek: hogy lebegek és úton vagyok).

A dohányosokról mostanában az jut az eszembe, hogy rendesen vegyek levegőt, mert mindig elfelejtem megtölteni magam jó mélyen a levegővel. Karnyújtózás. Az esti főzőcskézés idején sisteregve zenél és táncol a rántásban lévő csirkemell. Tanulom a honvágyat, az anyanyelv ízét, a kiköltözöttség- és országváltás semmivel össze nem hasonlítható élményét. Micsoda blamázs, hogy mire pont megtanulunk mindent, éppen menni kell, mert lejár az időnk…
Bukarestben mindenki dohányzik. Mindenhol. Már el is felejtettem. 

Eszembe jut, hogy semmire nem vagyok jó (és ekkor emlékeztetnek, hogy a néha a rossz döntések azok, amelyek a JÓ helyre vezetnek),

eszembe jut Bandi a hegyről, a tavaszi fű illata, a rigók (ó de hiányzotok), a serpenyőben töppedő cukkinik és padlizsánok, hogy könnyedén kéne venni ezt az egész életet, de az a 21 gramm nem enged magából, talán ezért kell a filozófia, ezért kell a művészet, ezért kellene átfúrni és felaggatni a múlt éjjel a tengerparton szedett kagylókat, de mivel lehet átlyuggatni a kagylók mészhéját, segítség! Minifúró kéne, de a múltkor is csavarhúzógépet vettem fúró helyett, nem gyanakodtam eléggé. Hellyel-közel barkács-antitalentum. Kupálódok. No meg aztán, minek az a kicsi szex, ha utána meg mindenki mérges… Bandi a hegyről, mint Alanis Morrisette az Ironic-ban, csak kicsit másképp. Azért Bandi a hegyről most találóbb. Mély filozófia, mint Douglas Adams 42-je. Azt hiszem, mindenki a tavaszt várja, nincs mese, valamiért úgy érzem ez a tél minden idők leghosszabb tele amit eddig átéltem, s a húsvétot is várom, jöjjön az Ünnep, s éljen Ferenc, a pápa. Na tessék, ez minden együtt, ne mondja senki, hogy egy teáskanál érzelmi szintjén mozgok, mint Ron, bár néha kifejezetten jól esne… ha tudnám, mi van. Mert, mostanában nem tudom, a saját magam legnagyobb meglepetésére. Ez a káosz. Disconnectedness. Vagyis nem kapcsolódás, elveszettség, talajvesztettség… amit a leföldeléssel lehet gyógyítani.
A héten végre nem utazom, a héten végre megyek táncolni. És azt fogom tenni, amit hónapok óta kerülök: lassú leszek és sebezhető, nyitott és zárt egyszerre.. A káosz legmélyén, az el nem apadó vizek mezsgyéin. Hagyni lenni, ami van. Ennyi a varázslat, azt hiszem. És akkor nincs harag, nem lesz harag, senki sem lesz mérges, vagy ha igen, azt is szépen lehet hagyni, majd letenni, úgyhogy Bandit is leteszem, s maradok magamnál.

“If you don’t do your dance… who will?” – “Ha Te nem táncolod a táncodat, ki fogja?” 
kérdezi Gabrielle Roth, az öt ritmus tánc meditáció megalkotója, akivel ebben az életemben már nem fogok találkozni…
This entry was posted in káosz, Lovasi, Morrissette, szerelem, tánc, zene. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s