…és hazáról. Húsvét előtt.
***
Lassan hazaindulok, haza – indulok! -, s ilyen nehezen régen kezdtem pakolni, mint ma. Mázsás súlynyi fáradtság, de egészség, lustaság, női ritmusok… micsoda felkavarodott helyzet. Jobb ülni, és semmit sem csinálni, megvárni, míg a dolgok elrendezik magukat.
***
Ha a külső terem a belsőt mutatja, akkor bőven van még utam a káoszból a líráig… lassúság, édes lassúság. Csak azt a rendet találjam meg egyszer, kint, stabilan. A helyem, önmagam. Önmagam nem tudom elveszíteni… nem “tárgy” vagyok, mint egy pénztárca, például… a “hol” s a “vagyok” összemosódik. Időtlenség.
***
Eszembe jut az új pápa, Ferenc pápa egyik személyes emléke, amelyet az első Úr Angyala imádságában idézett egy Argentin nénikétől (persze megint nem pakolok, mert írok, s jó harminc percbe kerül, míg megtalálom a vonatkozó levelet, hírt, részt, de megvan). Illetve annak egy része, de a teljesség kedvéért az egész rövid kis élményt ide idézem:
“Nem sokkal azután, hogy kineveztek püspökké, 1992-ben Buenos Airesbe érkezett a Fatimai Szűzanya, és ünnepélyes szentmisét mutattunk be a betegek számára. Én gyóntattam azon a szentmisén. A szertartás vége felé felálltam, mert ki kellett szolgáltatnom a bérmálás szentségét.
Egy nagyon egyszerű, idős asszony odajött hozzám, már 80 év felett volt. Ránéztem és így szóltam: „Nagymama – mert nálunk így hívják az idős asszonyokat – meg akar gyónni?” És ő igennel válaszolt. „De hátha Ön nem vétkezett” – mondtam. „Mindnyájan vétkeztünk” – felelte az idős asszony. „De talán az Úr nem bocsátja meg bűneinket” – tettem hozzá. Nagy biztonsággal így válaszolt: „Az Úr mindent megbocsát”. Honnan tudja? – kérdeztem tőle – folytatta a Szentatya. Az idős asszony válasza így hangzott: „Ha az Úr nem bocsátana meg mindent, a világ nem létezne”.
Kedvem támadt megkérdezni tőle: „Mondja, hölgyem, Ön a (Pápai) Gergely Egyetemen tanult? Mert ez az a bölcsesség, amit a Szentlélek ad: a belső bölcsesség az isteni irgalmasságról. Ne feledjük el: Isten soha nem fárad bele, hogy megbocsásson, soha!
Hát akkor hol van a probléma? – kérdezte az idős asszony. „Az a probléma, hogy mi fáradunk el, hogy bocsánatot kérjünk.”
De ebből az egészből egészen pontosan, szinte odahallgatva az élő jelenetbe, ez a mondat ragadott meg: Isten mindent megbocsát, mert ha nem bocsátana meg mindent, a világ már nem létezne. Ez az irgalom, hogy Ő soha nem fárad el bennünk, csak mi tudunk elfáradni.. azt viszont nagyon. Nem is tudom, hogyan lehet ezt elmondani, talán nem lehet, talán ez a legszebb mese, ahogy Ferenc pápa mesél a nagymamáról. De mégis, ez a mese, igaz mese. Nagycsütörtök közeleg: mi más számítana egyéb a világon, mint a szeretet s az irgalom? A szeretet, s az irgalom, amely a világ – a látható és a láthatatlan világ apró sejt-hálózatát összetartja, hordozza. Térdre borulós és táncra perdülős… ima.
***
Félek hazamenni. Aki tépte el már szívét attól, akit nagyon szeret, s mégis tudja, el kell válniuk, az tudja, milyen érzés újra látni a szeretett lényt. Szerelem, de mélyebb, mert ezt nem lehet eldobni, nem lehet elfelejteni, igenis a föld, az anyai szó, az apai béke, ami táplált. Szembesülés. Elmenni, maradni… eljöttem. Majd egyszer hazamegyek. Most látogatóba csak.
A tanoncokat (ha tetszik: neofitákat) elküldik hosszú tanuló útra idegen földekre mielőtt ők maguk mesterekké válnának, vándoroljanak, gyűjtsenek, ismerjék meg az idegeneket, tanulják meg a csak szélsőséges körülmények között megtapasztalható tehetségeiket, fedezzék fel gyöngeségeiket, s hogy mi minden olyan dologra képesek, amire sosem gondoltak volna. Mester sosem, de mindig is alkimista szerettem volna lenni. Mint Paracelsus. Mint a középkori misztikusok (kár, hogy semmilyen holt nyelven nem beszélek). Végül megtanultam, mit jelent a honvágy. Tanulok vágyni arra, ami az enyém. (Simone Veil).
A tanoncokat (ha tetszik: neofitákat) elküldik hosszú tanuló útra idegen földekre mielőtt ők maguk mesterekké válnának, vándoroljanak, gyűjtsenek, ismerjék meg az idegeneket, tanulják meg a csak szélsőséges körülmények között megtapasztalható tehetségeiket, fedezzék fel gyöngeségeiket, s hogy mi minden olyan dologra képesek, amire sosem gondoltak volna. Mester sosem, de mindig is alkimista szerettem volna lenni. Mint Paracelsus. Mint a középkori misztikusok (kár, hogy semmilyen holt nyelven nem beszélek). Végül megtanultam, mit jelent a honvágy. Tanulok vágyni arra, ami az enyém. (Simone Veil).
***
Nehezen szakadok el az újtól: furtonfurt kettősség. Menni és maradni… Hosszú az út mire ebből az átmeneti időből “hazajutok”, s otthon leszek ott, ahol vagyok. A helyemen. Lassan megterem, s érik a türelem bennem, nem sietek, nem siettetek. Azt remélem csak, hogy tovább már nem lassulok, mert akkor lajhárrá leszek. De most inkább mormotává, mert szólít az idő. Reggel is lehet még pakolni.
Párnafilozófia 