Hosszú, kilenc napos munkahét, három ország, pontgyűjtés a Miles & More kártyán. Már mondtam ugye, hogy idén szeretnék legalább az ezüst szintig eljutni? Lassan alakul. Ha így folytatom, még év vége előtt meglesz.

Nagyon elfáradtam. Ráadásul egy fontos találkozó miatt hamarabb jöttem vissza Barcelonába, mint ahogy terveztem – Budapestről. Egy kicsit fájt otthon hagyni a tavaszt, az illatozó fákat, a Fellini-t a Római parton, két nap még egy kis beleszimatolásra is alig volt elég.
Amikor leszálltunk Barcelonában nagyon dobogott a szívem. Vajon most “mi van?” Most hogy érzem magam? Mit érzek? Hol vagyok?
Nagyon furcsa, idők-terek közötti létezés ez, sehol sem otthon, levegőben, mint egy vándormadár.
De aztán megéreztem. Legkésőbb akkor, amikor beléptem a lakásomba, de már előtte is, az utcán, a taxiban, belépve, belecsatlakozva, belecsusszanva az itteni nyüzsgésbe.

Kiengedés, megérkezés, helyi szokások felvétele, nem hotel szoba, saját ágy, nothing is like sleeping at home. Hát ilyen megérkezni. Hazajönni. Lassan megint egylaki leszek, de már itt. Lassan vége az átmenetnek, csak éppen azt nem tudom, hogy akkor mi lesz. Hogy mi van, amikor nincs átmenet. Egyáltalában véve, mostanában nem nagyon tudok semmit, és igen kevéssé tudok bármire előre koncentrálni, ami egy héten túli időben van előttem, vagy akár pár napnyira. Elhatalmasodott rajtam a jelenben való lét (persze kisebb kitérőkkel a múltba és a jelenbe, de azért mégis). Hű de nehéz üresnek lenni, és csak szépen békésen létezgetni itt ahol és ahogy vagyok! Úgy megszoktam, hogy mindig csinálok, mindig törekszem, mindig el akarok élni valamit.
Űr van, s igen furcsa érzés nem rögtön mindenféle dologgal teletömni ezt az űrt, hanem hagyni lenni és kibomlani. Űr, s csend. River beneath the river. Folyó alatti folyó: a fent, a felszín sodrása erős, de a mélyben a vastag víz csöndesen hömpölyög, szinte áll. Legalábbis egyelőre ez a legjobb hasonlatom.