Párnafilozófia

Sebaj… valahogy mindent át lehet vészelni. Egy rövidebb Skót kitérő után újra Barcelona – kezdem megszokni, hogy ide jövök haza. Ez persze nem azt jelenti, hogy már ismerem a várost alig egy hónap után… egypár dolgot ismerek, de elsősorban nem a városra koncentrálok most, hihetetlen, de egyszerűen alig van rá időm. Most például négy napot megint utazással töltöttem. Spanyolországban december 6-a ünnep, s a péntek is munkaszüneti nap volt (nem kell ledolgozni), így kihasználva a hosszú hétvége adta lehetőségeket, végre meg tudtam látogatni a skót nagynénémet, aki nem skót, és nem is a nagynéném (vérrokon, apai dédnagymamám és az ő édesanyja voltak testvérek), de így sokkal egyszerűbb megnevezni. Skócia télen is gyönyörű, amikor ilyen lökött látogatók mennek oda, mint a barátnőm és én. Gyönyörű a nagy havas síkság, alig lézeng pár turista, remek helyi sörök, mint például ez, és sok-sok melegszívű skót. Tényleg, a skótok rendkívül melegszívűek és vidámak, kedvesek, legalábbis azok, akikkel mi találkoztunk. Arra is rájöttem, hogy valószínűleg róluk mintázta Tolkien a hobbitokat… pirospozsgás az arcuk, kissé testesebbek, furán beszélnek (például az, hogy beszélsz angolul, még nem jelenti azt, hogy érteni fogod a skótokat), igazi talpalávaló hobbit zenéjük van, és hobbit módra ropják rá a táncot.

Hiányoztok. Hiányoznak a nagy világmegváltó beszélgetések (barátokkal, szüleimmel), a találkozás baráti ölelései. Így hát Barcelonában is sokkal fontosabb az, hogy szocializálódjak, mint az, hogy felderítsem a várost csöndes magányomban. Mégiscsak társas lény az ember, kifejezetten jót tesz a mindenféle nemzetközi és spanyol és katalán népséggel való esti kiruccanás. A várost is jobban meg lehet ismerni így, mindenki ismer egy-egy jól eldugott, de különben kiváló helyet a városban. Arról nem is beszélve, milyen fontos, hogy legyen kivel beülni valahova, vagy elmenni moziba. Azokat is meg kell találni, akikkel igazán lehet beszélgetni – úgy értem, akikkel a mélységek is megoszthatóak.
A városban a távolságok egészen bejárhatók gyalogszerrel is, van műjégpálya az egyik főtéren, szinte minden főbb utca ki van világítva valamilyen keresztbe feszített fénydísszel, nagyon vagány, nem találni két egyformát. Minden utca más színekben pompázik. A hiányotokkal együtt jó itt, mert élvezem a munkát, s apró lépésekkel építgetem az utat. Az érdemi, komolyabb része, az utazás és a találkozások januártól kezdődnek – azt hiszem, az év első felében többet leszek úton és levegőben, mint itthon, Barcelonában (igen, már itt van az itthon. Itt, ahol vagyok). Ugye nem baj, hogy én nem hiszek a világvégében? Remélem, megbocsájtjátok. Itt nem is nagyon esik szó ilyesmiről… legalábbis még nem találkoztam vele.

Újra és újra szembesülök azzal, hogy vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Ez természetes. Nem lehet mindig kicsattanni a boldogságtól, nem igaz? Főként, hogy vannak gyöngeségeim. Most völgyben vagyok, nagyon fáj a szívem, akaratlanul nagyon megbántott valaki. Feltételezem, hogy akaratlanul, és értem, hogy saját magával van baja… de olyan hitelesen adja elő, hogy én nem vagyok elég jó, hogy ihaj! Még én is majdnem elhittem. De hát akármennyire is őzikének igyekszik maszkírozni magát egy ragadozó, attól még ragadozó marad, ahogy egy tüll szoknya sem csinál a medvéből balerinát. Szívből remélem, hogy végre sikerült olyan jól elsajátítanom e viselkedésminta felismerését, hogy ha újra találkozom vele, akkor már ennyire sem megyek közel, és kikerülöm. Túl komolyan veszem az egészet, ezt tudom, ahogy azt is, hogy mi a saját részem benne. Ez a emberi élet gyöngéje… óriási tűréshatárunk van, egészen addig, amíg elég nem lesz. Nekem most elég lett, nagyon, s remélem ez meghozza a vágyott változást.

Az egyik legnehezebb dolog újra és újra levetni a páncélzatot és odaállni valaki elé nyitott szívvel, jóhiszeműséggel, ha már egyszer (sokszor) mély sebet kaptunk a szívünkbe. Nincs ennél nehezebb. Meg lehet tenni, nem lehetetlen, de idő kell, míg a sebek begyógyulnak. S most azért itt van a költözés “sebe” is, mert nem volt könnyű elköltözni otthonról. Mindenkinek más a kihívás – valakinek az, hogy otthon marad, másnak az, hogy elköltözik. Az idegen világban pedig minden hatványozottabb, vagyis élesebb, erőteljesebb eleinte.
Valami egészen új, a fájdalmas tapasztalatokban edzett látásmódot is érdemes elsajátítani ahhoz, hogy fel tudjuk ismerni a ragadozót, fel tudjuk ismerni időben azt, hogy merre nem vezet út. Ahogy Dr. Clarissa Pinkola Estés írja a Farkasokkal futó asszonyokban, fel kell nőnünk, meg kell tanulnunk használni belső, természeti asszonyi lényünk bölcsességét és furfangjait, hogy el tudjuk kerülni a ragadozó csapdáit.

Hogy ki a ragadozó? Az, akinek a társaságban összemegyünk, aki lehúz, aki bármilyen lelki, szellemi vagy testi javainkra áhítozik, azt kicsalja tőlünk, s a kapott bizalommal visszaél; akinek tükrében csak göcsörtjeinket, félelmeinket, ráncainkat, hibáinkat pillanthatjuk meg. Nem tápláló társaság. Nem támogató. Nem érdekli, hogy ki vagy mi a másik, célja érdekében átgázol rajta. Machiavellizmus – ahol cél szentesíti az eszközt. Kerülni kell. És listázni az ismertetőjegyeket, megőrizni az emlékezetben a jeleket, hogy fel tudjuk ismerni idejében; használjuk a szimatunkat, hegyezzük a fülünket, és ne dőljünk be, ha darabosságát megpróbálja külső, de gyanús szelídség alá rejteni. Szabad hinni a megérzéseknek.

Új élet kezdődik, ez egészen biztos, lassan az átmeneti időszak vége közeledik, ezt érzem a csontjaim mélyén. Lehet, hogy ezért fáj a szívem. Már múlik. Holnap egy közös vacsora lesz, néhány ismerőssel, persze hogy csirkepörköltet főztem, mi mást?!
Azután pedig van még a tarsolyomban egy s más, például nyelvekről, de sajnos nem nagyon van itthon internet egyelőre – ma megpróbáltam szerződni egy helyen, de valamiért nem sikerült, úgyhogy holnap tovább improvizálok, s keresek egy másik boltot ugyanannál a szolgáltatónál. Úgyhogy erre még várnotok kell picit.