elsőutolsó

Egy régi közmondás (?) szerint mindig van egy “első”, minden helyzetben – bármilyen helyzetben, bárhol legyünk is – mindig van, jöhet olyan, ami még nem volt, mindig van egy első akármi, szituáció, élethelyzet, bármilyen előjellel. Ahol még nem jártál, amit még nem csináltál, amit még nem próbáltál, ami még nem történt meg veled, mindegy hány éves vagy (vagy hány évesnek érzed magad), ameddig levegő van a tüdőnkben és fújtat az erőmű, addig mindig lehet, jöhet egy első alkalom. Tehát mindig lehet jobb (vagy rosszabb, kinek-kinek ízlése és óhaja szerint), mindig jöhet valami új.

Az első igazi szombat este, az első nagyobb szocializálódás, az első piacozás, az első rádöbbenés arra, hogy megváltozott az életem, és semmi sem az, mint korábban. Az ilyen gondolatok és rádöbbenések általában akkor jönnek, amikor valami mást csinálok, valami olyant, amikor elengedem a fejem. Házimunka-kontempláció. Mosogatáskor a legjobb. Pár napja elért a döbbenet, az a bizonyos pillanat, amikor a belső tantusz leesik, és nagyot csörrenve felébreszt: kiköltöztem Barcelonába. Nem turista vagyok, itt élek, van időm mindenre, van időm lustálkodni, és délben felkelni a hajnali ötös hazaérkezés után, van időm hazajönni amikor akarok… saját kis birodalmam, a lakásban, igen, de ez a lakás is Barcelonában van, hello, good morning, buenos días, kint szikrázóan süt a nap, állítólag 13 fok van, de csak maximum hétnek érződik a nedvesség miatt, hello, a papagájok visszaköszönnek a pálmafák levelei tövénél megbúvó fészkeikből, a strandon a nap melegít és visszacsillan a parton megtörő habokról, a homok hideg, szörfösök szelídítik a hullámokat, mindenféle távol-keleti népek masszázst ajánlanak, bonzsúr, a francia turisták átadják a helyet a kávézóban.

Barcelona. Vagy akárhol máshol, most éppen itt. Ugyanaz a világ, és mégis más, magamat mindenhova magammal viszem – de mi van, ha régi szokásoktól, régi mintáktól is hajlandó vagyok megválni? Élni és gondolkodni a megszokott mintákon, megszokott dobozon kívül. Ahogy mindig van egy első, úgy mindig van egy utolsó is, egy utolsó együtt töltött pillanat (banális, de ez van), az utolsó út, az utolsó egyetemi óra, egy utolsó szívatás, amit százegyszerre még eltűrünk de tovább már nem, az utolsó csepp a pohárban, ami után megkeményedik az akarat, és kész vagy elválni, elszakadni, tovább indulni, már nem érdekel, hogy mibe kerül, de a legutolsó, százszor megírt elbocsátó szép üzenet annak a szokásnak, lemeznek, akárminek, amivel eddig ízesítetted unalmas életed, de most vége, ennyi. Végül is a költözés arra jó, hogy kiszórjuk, amire már nincs szükség, van, amit továbbadni sem kell, csak kivágni a szemétdombra. Hasta la vista, good bye, jön a helyedre majd új, majd más, az új világból, új levegőből…. Bye, bye Szása.

Az éjjel (egyik éjjel) Budapesten voltam álmomban, s reggel volt egy pillanat, amikor felébredtem, és nem tudtam hol vagyok. Gyorsan összeraktam, hogy itt, s nem ott, de nagyon érdekes élmény volt, Budapestről visszarántódni a testembe és itt ébredni. Tényleg idő kell, amíg megérkezek testben, lélekben, szellemben, ameddig felfogom, hogy nem megyek haza. Eltart egy darabig, amíg beleivódik a sejtjeimbe, ameddig teljesen leföldelem magam. S jó ez így. Sok első dolog vár rám, és nagyon lelkesen hagyom, hogy a megfelelő utolsók szétszéledjenek, elhagyjanak, s csöndesen takarítok utánuk, hogy a majd és amikor érkező elsőknek megfelelő helye legyen. Amelyik korsó tele van, abba nem lehet több bort önteni.

This entry was posted in Barcelona, hajnal, költözés, szokás. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s