Citromzöld hallgatás. Esetleg almazöld. De mégis inkább citrom. De nem sárga, hanem sárgászöld. Az új bőröndöm, egy kis, kompakt, közepes méretű Samsonite, amivel megajándékoztam magam a sok eljövendő utazásra való tekintettel. Citromzöld, mint az előszobám fala, a nappalimé kissé zöldebb, almazöldebb. A kanapémat meg fűzöld takaró fedi. Van itt valami ezzel a zölddel, ezzel a citrommal, almával, a zöld árnyalataival, ami szépen észrevétlenül betüremkedett az életembe – most már az utazásaimba is. Citromzöld föld. A másik választás a bőrönd tekintetében a pink színű (világos magenta) lett volna, no de hát annyira azért nem vagyok vagány, hogy azzal flangáljak. Meg rózsaszín sem.

Itthon vagyok, végre, itthon, Barcelonában itthon. Vége a sűrű ide-oda repkedésnek Budapest és Barcelona között, megérkeztem, testben és lélekben és szellemben és vágyakban is. Most először jöttem igazán haza, amióta kiköltöztem. Az én kicsi fürdőszobámba, az én kicsi szobámba, ágyamba, fűzöld kanapémra, almazöld és bézs falaimhoz, recsegő padlóhoz, százötven éves házamhoz, az én kis barlangomhoz, ahol én vagyok a várúrnő, ismerem a sarkokat, a porcicákat, amik összegyűlnek két hét alatt, a szagokat, illatokat, az utca zajait… A terem, a földem, a táplálékom, ami megtart a levegőben és a világ minden tájára tett utazások között. Fészek.

Arra jöttem rá, hogy a szó legszorosabb értelmében földhöz ragadtabb vagyok, mint szeretnék lenni. Nem tudok vándortáborként élni, kell nekem ez a saját kis kuckó, a könyveimmel, tárgyaimmal (mennyi-mennyi ragaszkodás… igen, tudok róla). Nem tudok betelni az érzéssel, hogy itthon vagyok, hogy földön van a lábam, s hogy a föld megtart és táplál. Alig két nap múlva tovább utazom egy újabb hétre, valószínűleg ezért (is) esik most ennyire végtelenül jól az, hogy egy-két napig a saját kis köreimben megülhetek, moshatok, virágot locsolhatok, ruhatárat cserélhetek (Floridában meleg van – és dolgozni megyek) s egyebek.

Nagy citrom zöld hallgatásban voltam, s még mindig csöndben vagyok. Eddig sűrű ide-oda akármi volt, ráncigálás, cincálódás, most is ez lesz, de most más a minősége, most, hogy végre minden létező részemmel megérkeztem Barcelonába, az egész csöndes rutinná kezd szelídülni, mint a szúfi tánca.

Elolvastam Ursula le Guinn – Earthsea Quartet-jét, – a változatosság kedvéért zöld a borítója – valóban igaz az, amit a borítóján írnak ajánló gyanánt: “J.K. Rowling gépelni tud, le Guinn pedig írni”. A történet után a Harry Potter saga, minden varázsával együtt eltörpül le Guinn meséje mellett… elképesztően mély, elgondolkodtató. Na jó, nem kell folyton méricskélni, ez is igaz, mindegyik jó a maga nemében – ezzel együtt most nagyon benne vagyok még le Guinn világában. Csodálatos képekkel és történetekkel dolgozik, angolul pedig gyönyörű irodalmi nyelvet használ, amivel nem túl gyakran találkozom.
Ugyanezzel az erővel, ahogy befejeztem, s mert a sok repülőútra kell a jó könyv, rögvest belevetettem magam Murakami 1Q84 című trilógiájába. Nem találtam mást ami tetszett volna a bécsi reptéren. Majdnem ezer oldal, biztosan kitart míg visszaérek az Egyesült Államokból, talán még  tovább is.

Lehet hogy eljött az olvasás ideje újra, ami azt jelenti, hogy csöndesség van. Citromzöld csöndesség, mélyen a látható felszín alatt, és sötétbordó meg téglavörös, olykor fűzöld, okker vagy arany, máskor tengerkék és tiszta azúr. És még mindig nagyon-nagyon jó.