Ülök a zöld kanapémon és kortyolgatom a sárga teát, ami a gyomromat hivatott megnyugtatni (körömvirág). Közben a falon át hallgatom jobbról a már szinte megszokottá vált éjfél utáni vitapartit, és számolom a perceket. Kéthavonta egyszer, vagy még ritkábban, nem tudom mikor, eljön az az éjszaka, amikor nem tudok aludni. Annyira nem vagyok munka őrült, hogy nekiálljak dolgozni, de még lehet hogy az a pillanat is eljön, annyira sok ügyet kéne holnap estig befejezni. Egészen egyszerűen valószínűleg nagyon nem akaródzik továbbutazni nyugat felé holnapután (illetve már holnap).

Néha sok ez az ide-oda váltakozó világegyetem, nem győzöm szokni, hogy ami egyik nap ilyen, másnap olyan, egyik nap itt, másnap ott… Gyorstalpaló a változás elkerülhetetlenségéről, s arról, hogy valami olyan biztos középpontot találjunk meg magunkban, ami nem függ sem helytől, sem időtől. És lazítani kell, mert a legfontosabb dolgokat nem lehet erőből megtenni – például hiába akarok, nem tudok aludni, el kéne lazítani azt a szívizmot ami itt aggodalmaskodik, de hát nem megy az olyan könnyen. Nyugtalanság, van ilyen,  utoljára 2011-ben repültem tíz órát egyben, s most nagyon nem dob fel a gondolat, de végül biztosan jó lesz. Valahogy nagyon erősen bennem van az a pillanat amikor 2007-ben Santiagoba, Chile fővárosába tartva, félúton a nagy fekete semmiben a nagy fekete Atlanti óceán felett úgy éreztem, hogy köszönöm szépen, nekem ennyi elég is volt, akkor most kiszállnék. Nem tipikusan az a helyzet, ahonnan meg lehet szökni kérem szépen. Akkor az Esküvő a Monszun idején című indiai film “mentett meg” attól, hogy teljesen őszintén rosszul legyek a helyzettől fizikailag és pszichésen. Azóta nem fordult elő ilyen, bár többször tartottam tőle, pszichikailag edzettem minden hosszútávú repülésre. Mert ezek mindig embert próbálóak. 
Ilyenkor szoktam gin-tonikozni, hogy elálmosodjak, de amikor egy hűtőszekrényben érzi magát az ember, nehezebben megy az alvás (az egész gép belső terét nagyon hűsen tartják és folyton keringetik a levegőt). Az felszerelést már fejben összepakoltam, kis nyakpárna, szemfedő, füldugó, könyv (Murakami 1000 oldalas opusza csak elég lesz), zene, némi rágni való, valami csoki kell még, meg gyümölcs…

Varsóban az egyik utolsó álmom arról szólt (mert ott folyton álmodtam), hogy Bukarestből Tadzsikhisztánba indultam – busszal. Majd az állomáson kiderült, hogy csak Grúziába megy busz, így azzal is megelégedtem… Végül is irányban megfelelt, gondoltam majd csak továbbjutok onnan valamivel az úti célomig. Mindezen s a folytatáson is rendkívül jól mulattam, amikor felébredtem. Az biztos, hogy repülővel előbb érek Floridába innen, mint Bukarestből Tadzsikhisztánba busszal (amire az álomban két napot adott a sofőr). Ezen felbuzdulva megpróbálok aludni: felveszem a megfelelő testhelyzetet, magamra húzom a takarót, bedugaszolom a fülem (a szomszéd mormolást kirekeszteni, még mindig tart a szeánsz), igyekszem  békésen lélegezni és megfelelő módon ellazulni.. aztán hátha mégis megjárom Tadzsikhisztánt reggelig!